VIRÁGOK

Szürreális valóság?

Rendhagyó portré egy rendhagyó festőnőről

Virágok…: sokszor ajándékozzuk másoknak boldogságszerzés céljából, vagy csak az illemből (Tökéletes alibi ajándék, nem lehet vele hibázni. Vagy ismersz olyan embert, aki morcos lesz, ha virágot kap?). Előfordul, hogy a gyász kifejezésére használjuk, vagy csak egyszerűen a megszokott környezetünket tesszük vele színessé. (Egy tumblr poszt azt írta, hogy vegyél magadnak virágokat, ha kicsit szomorkás vagy; nahát, kipróbáltam, és tiszta placebo. Ha már ennyit ráköltöttem, jobban kell, hogy érezzem magam. Ettől a póztól, hogy jobb kedvem van, aztán tényleg jobban kezdtem magam érezni). Ezzel a gondolatmenettel nem lehetek egyedül, mert Frida Kahlo festőművész rendszeresen virágágyássá változtatta a haját még akkor is, amikor ágyhoz volt kötve, mert amputálták a lábát. Így, ágyastul jelent meg első önálló mexikói kiállításán 1953-ban. Vajon magát gyászolta azokkal a virágokkal, vagy a „ha tetszik magamnak az outfitem, jobb kedvem lesz” céljából alkalmazta? Ki tudja? De hát mi oka lett volna gyászolni önmagát az akkorra már világhírűvé vált festőnek? Vagy miért tűnnek azok a képek szürreálisnak, amiket a maga bevallása szerint saját valóságáról festett? Nos, az élet valós, ezt nagyon jól tudjuk, de olykor annyira valós, hogy az már valószerűtlen. Annyira, mint, …mondjuk…, egy villamos csapódik egy troliba, és ennek következményeként a kapaszkodórúd átszúrja a gerinced. Basszus, mennyire valótlan! Amíg nem velem történik az „ajjaj”, úgy vélekedem: ez a kemény valóság, ebben élünk. Aztán amikor velem történik valami, akkor meg: „Ez nem lehet igaz, ilyen nincsen!” 1925-ben Frida 18 éves volt, az orvosi egyetem diákja, amikor a vasrúd a hátán keresztül a lába között jött ki. Ezt túlélve felépülőfélben kezdte el festeni a mások számára szürreálisnak tűnő valóságát. Nem is csoda, hogy szürrealistának gondolták képeit. Az ágyában fekve nézte magát a fölé függesztett tükörben, (nem volt nagyon választása, hiszen úgy be volt gipszelve, mint… Ide próbálok megfelelő hasonlatot találni, és eszembe jut Kőmíves Kelemenné…) így megtalálta első témáját festészetéhez: megszületett első önarcképe. Frida önarcképei később ikonikussá váltak: az „összenőtt szemöldökű mexikói festőnő”. Pedig ő olyan volt, mint a meseírók, akik komoly tartalmat rejtenek el könnyed soraik között. Frida is úgy tudott lefesteni egy csendéletet gyümölcsökről, hogy a csendéletek meséljenek… Persze nem kiabálnak, így első látásra talán nem is észleljük, hogy az a túlérett banán ott a jobb alsó sarokban a festőnő húsz évvel idősebb, csalfa férje, Diego Rivera szimbóluma. Vagy a mexikói zászlóval átszúrt női nemi szerv(re emlékeztető egzotikus gyümölcs) Frida balesetét jeleníti meg. A kép történetet ábrázol, miközben igazi mozgásnak nyoma sincsen rajta. Csendes kiabálás. Kiabáltál már csendben? Vagy olyan hangosan, mint amikor Frida megtudta, hogy férje még a hozzá legközelebb álló húgával is megcsalta? (Ne tartsátok vissza, mert a belső kiabálás belül is visszhangzik…) A házaspár nem vált el azonnal, de ezután valami felbomlott a kapcsolatukban. Azt hiszem, hogy ez a valami a barátság volt. A barátság, ami két emberi kapcsolat mélységének mércéje. A rózsaszín köd fölé emelkedve mit találunk párkapcsolatunkból? Kölcsönös tiszteletet, támogatást, bizalmat és nevetést? Hát nem ez a barátság legnemesebb fajtája? Barátság vagy épp fájdalom, a Rivera házaspárt valami mindig összekötötte, és a legtöbb házassággal szemben ez nem egy közös gyermek volt, ugyanis gyermekük nem született, de volt három közös meg nem született gyermekük. Ez vajon ugyanolyan erős kötelék lehet két ember között? Frida életét tanulmányozva arra jutottam, hogy az élet annyira valóságos, hogy néha rá kell csodálkoznunk, mennyire valószerűtlen. (Gondolataimat A Magyar Nemzeti Galéria 2018. november 4-ig tartó Frida Khalo kiállítása és a róla készült film, a Frida inspirálta.)