Széki életkép

Valahol a közelben egy harang dala csendül. Hosszan búgó jajszava késként hatol a későőszi este csendjébe. Nem is sejti, hogy kétszáz év múlva újraöntve dörgi majd a magyarok imáját. Csak kong és kong búskomoran. A völgyet birtokba vette a sűrű, fojtogató köd és megtelepedett minden apró fűszálon. A halastó felől békák nótája hallik. A leveleket és a dombtetei árvalányhajakat meg-meglebbenti a sóbányák felől érkező, fogcsikorgató, fagyos szél.

Az öregtemplom előtt egy leány siet el, egyedül a sötét, kihalt utcán. Csizmája -és fekete-piros szoknyája térdig sáros; hosszú, vérvörös szalagjával a szellő játszik. Vastag, gyapjú kendőbe burkolózva tipeg keresztül az éjszakán. A hold gyér fénye és a házak ablakában pislákoló gyertyák lángjai mutatják számára az utat. A remény és a gyász gyertyái ezek, melyek emlékeztetnek 1717. évi tatár mészárlásra. Lassan már tíz éve gyászolják eltávozott szeretteiket és még mindig remélik, hogy a fogva tartottak egy napon hazatérnek. A libegő, misztikus táncot lejtő fények melegséggel próbálják megtölteni a sötét, hideg utcát. Hirtelen egy madárka röppen el, ,, Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék… " dúdolja szomorkásan a hazatérőnek. A mérhetetlen fájdalommal átitatott dallam összefonódik a természet zenéjével és a közeledő, egyre hangosabb muzsikaszóval. A melizmák csak úgy hömpölyögnek, keresztül egész Szék városon, hogy utána a szelek szárnyán bebarangolhassák egész Erdélyországot. A leány egy házikóhoz érve, melynek ablakain fény szűrődik ki, hirtelen megtorpan és abbahagyja a danolást. Nagy levegőt véve belép a füstös házba, és iparkodva be is teszi maga után az ajtót, hogy a meleget és a féktelen jókedvet benn, a hideget és a gyászt pedig kinn rekessze.

A kicsi szobában összezsúfolva a gyertyafénynél négyesével összekapaszkodva közel negyvenen ropják. A férfiak kalapja a frissen meszelt plafont súrolja, a nők szoknyái ide-oda csapongva egymást verdesik. A fiatal lányok hófehér, az édesanyák ében fejkendői és a férfiak szalma-kalapjai együtt járják ősi, hullámzó táncukat. A vörös, földig érő szalagok egymást kergetik. A harsogó, boldog énekszó a prímás hegedűjének jajszavával versenyezve száll az ég felé. A füstös kunyhóban szomszédok és barátok, anyák és leányaik, apák s fiaik, öregek és fiatalok egyszerre mozdulnak, egyszerre lélegeznek. Amott, a sarokban bácsik pipázgatnak, borozgatnak bánatosan. A szoba közepén két körben vidáman forog négy legény négy hajadonnal. A múlt emlékeit hátrahagyva szabadulni akarnak már az örökgyász színeitől. Fiatalok és ártatlanok. Nem tudhatják még az elkövetkezendő évszázadok borzalmait. Ha a besorozásokról, tűzvészről, Trianonról, szegénységről, elvándorlásról mind tudnának, nem beszélnének rózsaszín szoknyákról, harsány kacagásuk nem feszítené az öreg ház falait. Csak nevetnek és táncolnak… A négyest felváltja a táncrend többi tánca, a zenészek egyre hangosabban és gyorsabban húzzák a talpalávalót, erősödik az ének, a gyöngyöző kacagás. ,,Hujujujuju Haha!” Forgás, pörgés, dobbantás. Sírülnek, surrognak a szoknyák, szalagok, koppannak a csizmasarkak. A gyász színei összemosódnak, a sziluettek összeolvadnak. Füstté váló sóhajok szállnak tova.

Minden megmerevedik, az öreg prímás ütemet vált. A lassúra ifjak és idősek egymáshoz borulva, nekikeseredve éneklik a szívfacsaró muzsikára:

,, Székvárosi öregtemplom harangja,

Jaj, de ritkán hallszik nálunk a hangja,

De amikor elhozza az esti szél,

Eszembe jut, hogy te engem szerettél.

Nem szeretsz már, nem hallom a harangszót,

Nem hoz nekem az életbe soha jót.

Sírig tartó hű szerelmet fogadtál,

S az estéli harangszónál megcsaltál.

Száradjon el minden virág a réten,

Aludjon ki minden csillag az égen,

Nap se süssön, gyász borítsa az eget,

Mer egy legény csalta meg a szívemet."

Sír a hegedű, búg a bőgő, és mérhetetlen fájdalom járja át a lelkeket. A halkuló keserves muzsikaszó egybefonódik az éjfélt elütő, imádkozó harang kongásával. A tövig égett gyertyák el-elhaló fényénél az egymást ölelve táncolók együtt siratják szeretteiket, véres múltjukat, búval-bélelt jelenüket és baljóslatú, zivataros jövőjüket.

Hajdu Zsófia