Petőfi az óvodában

A sikeres előadáshoz minden adott volt. Az óvodások már felsorakoztak az udvaron, a nappal szemben, hogy szép képek készüljenek róluk. Hunyorogtak, és felnőttnek érezték magukat fehér ingecskéjükben.

A nagymamák idegesen integettek az unokáknak, akik szélesen vigyorogva, a figyelemtől mámorosan visszaintegettek nekik. Tudták, hogy nem kéne - Brigi néni mondta, hogy a rokonoknak köszönni tilos. Ők most művészek, forradalmat játszanak, és a magyar nép hősei nem köszöntgetnek, vagy ugrálnak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Legfőképpen pedig nem túrják az orrukat.

A kisfiú, aki Petőfit játszotta volna, meg sem moccant. Rémülten meredt az előtte felsorakozó nézőseregre, és rettenetesen érezte magát csákóval a fején.

Bal kezében elferdült papír kardot szorongatott. Jobb keze a mellkasán pihent. Azt lehetett hinni, átszellemült a pillanattól, ahogy az olimpiai aranyérmesek merevednek ki a himnuszt hallgatva, és csak ő tudta, hogy tenyere igazából az alattomos makaróni foltot takarja, ami még ebéd közben landolt pont a kokárda felett.

A kis Petőfire ránehezedett a csend - mindenki arra várt, hogy elkezdjen szavalni, kimondja, hogy Talpra magyar, szép hangosan, mert ezt úgy kell, és az s sem sziszeghet, meg az r betűt is mondani kell, különben Brigi néni mérges, anya pedig csalódott és szomorú lesz.

A világ ütemesen pulzálni és forogni kezdett, ahogy megpróbálta kimondani az első szótagot. Szíve egészen a füléig mászott, a nyelve viszont lelapult, odaragadt a fogaihoz. Érezte, ahogy a torkát kapargatni kezdi a sírás, de mindhiába, mert mindent elfelejtett.

• Kossuth Lajos azt üzente: elfogyott a regimentje. Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni! - ugrált végig a dallamon egy copfos kislány, aki Petőfi után jött volna, de megunta a várakozást. A többi lány vadul lobogtatni kezdte fehér zsebkendőjét - ennyi volt a feladatuk az egész ünnepség során. A forradalom a férfiak dicsősége volt, a bátraké, mondták nekik. Ha szeretnék, foroghatnak egy kicsit, hadd pörögjön a szoknyájuk, tette hozzá az óvó néni engedékenyen.

A fiúknak most át kellett volna vonulni az udvar egyik végéből a másikba Petőfi vezetésével. A csapat ehelyett helyben toporgott, a szülők arcán megjelent az óvatos elégedetlenség, úgyhogy az óvónő kézbe vette az irányítást.

Brigi néni már nem suttogott - odaállt a kis Petőfi mellé, úgy diktálta a szavakat, egyesével tömködte bele őket a gyerek fülébe, és közben rendületlenül mosolygott. Hetek óta készültek erre az előadásra, hosszú órákat töltött azzal, hogy beleverje az óvodások fejébe, hogyan viselkedjenek, és Petőfinek mindig jól ment, megtanulta még a többiek szövegét is.

A kisfiú tekintete rátalált a bátyjára, aki épp telefonált, és ezért nem tudott figyelni, de épp elég volt, hogy megjelent. A Petőfi fejében felhúzott blokád megrepedt, és a kisfiú száján kibukott az első versfoszlány, ami hatalmas zavarában először eszébe jutott.

• Petőfi Sándor gatyába táncol, felesége bugyiba, úgy mennek a buliba - vágta ki hangosan.

A bátyja felkapta a fejét, és röhögni kezdett. Ez nem volt jó jel. De még mindig ezerszer jobb volt, mint Brigi néni fagyos, metsző tekintete, mert jobb volt hallgatni az ugató, szűnni nem akaró nevetést, mint tudni, hogy elrontotta.

Brigi néni a falhoz állította őt, és saját maga vette át Petőfi szerepét. A kisfiú, megfosztva a csákótól és a kardtól, megszeppenve meredt a szavaló óvónőre. A sarokban hideg volt, a kőből áradt, ő pedig reszketve sírni kezdett.

• Gyere, Manó, húzzunk innen - a bátyja hangja szokatlanul kedves volt, ahogy felkapta öccsét.

• Tudod, szerintem Petőfi a te szavalásodat élvezte volna egyedül - jelentette ki. Hangosan, hogy mindenki hallja, még Brigi néni is, aki sajnos nem tudott reagálni, mert épp körtáncot járt a forradalmárokkal.