Só és kenyér

Az öregurat hangyásnak hívták a szomszédok, de ő nem bánta; tulajdonképpen meg se hallotta a háta mögött elsuttogott figyelmeztetéseket, amiket a gondterhelt anyukák a gyermeküknek szántak. A bal fülével amúgy se hallott túl jól - huszonvalahány éve történt, hogy a fogorvosi rendelőben rajta maradt a lámpa, nagy darabon összeolvasztva a fülcimpát.

Az öregúr vaksin bóklászott az utcákon, amelyeket tulajdonképpen már csak az emlékezetében látott. A gyerekek, akik nem voltak eredeti részei az utcaképnek, csak amolyan kiegészítőnek számítottak, ezért is lepték meg mindig a férfit, ahogy meglepték a hirtelen útkanyarulatok vagy a sarkon alattomosan felbukkanó bokrok is.

Ismerte valamikor a környéket alaposan, de akkor még nem járt a háza előtt a villamos, és nem is volt ennyire egyedül. Akkor még egy hatalmas, illatozó hárs terpeszkedett a sínek helyén, törzse karcossá, barázdálttá vált a belevésett, mostanra elfeledett álmoktól. Az öregúr minden reggel átbukdácsolt a síneken, kora hajnalban még, hogy legyen friss pékáru a polcokon, és a munkába induló szürke fiatalok húzták el káromkodva és szánakozva a csörömpölő jármű elől.

Lábát húzva, kalapját oldala mellett lengetve sétált, és az emberek néha alamizsnát adtak neki, pedig nem kéregetett. Ilyenkor a csuklójuk után kapott, magyarázni kezdett, de az ujjak mindig kisiklottak tenyeréből - az adományozók nem óhajtották idejüket is feláldozni.

Senki sem tudta, pontosan miből él. Egyesek szerint a szökőkútban fürdött, és galambokat sütögetett a parkban az éjszaka közepén, de ezek semmivel sem voltak komolyabb találgatások, mint a többi.

Az öregúr emlékekből élt.

Ezt persze nem közölhette senkivel, de attól még igaz volt. Mélységes fájdalom és egy kínlódó női arc ébresztette reggel, az emlék hajszolta végig a napon, az emlék hajszolta át a síneken is. Az emlék őrjítette meg, szelíd őrültséget hozott, hogy az öregúr képes legyen a fájdalommal élni, mely a részévé vált, a húsába ágyazódott.

Nem is próbálta kirángatni; mélyen valahol tudta, hogy az igyekezetbe belehalna. Régi, már elkopott ismerősei még azt tanácsolták, felejtse el az egészet, folytassa az életét, és nem értették, hogy lehetetlent kérnek.

Esténként jobb volt, addigra belekábult az egészbe. Egy ház teraszán hintázott általában, ősöreg kúria volt lebontásra várva, a kordonok alatt mászott át mindig. Ha hintázott, szorosan lezárta a szempilláit, makacsul egyre magasabbra és magasabbra lendült, a görbedt, fonnyadt öreg kapálózott a hintán, recsegett a fém szerkezet, recsegett ő is, miközben az emlékeivel csevegett.

Kinyitotta a szemét, de a kúria ajtaján soha nem lépett ki senki, hogy könnyedén mosolyogva csatlakozzon hozzá. Ilyenkor hazaballagott, ha pedig útközben meztelencsigát látott, a zsebébe nyúlt, és alaposan, vastagon megszórta a szerencsétlen állatot darabos tengeri sóval. Egyébként néha az embereket is megszórta, közben idétlenül vigyorgott a semmibe.

Volt egy kutyája, Ignácnak hívták, ő pedig Nácinak becézte. Harminc éve már, hogy meghalt, de az öregúr még mindig beszélt hozzá, és reggelente levitte sétálni a vén hárshoz, melyről makacsul hitte, hogy még mindig áll. Ilyenkor egy picit kicsípte magát, lemosta az arcát a szökőkút vizében, mert a pékség előtt találka várta, a kúriában élő lány. A megbeszéltek szerint együtt töltik majd a napot, és az öregúr szerette a megbeszélt dolgokhoz tartani magát, sokkal jobban szerette őket, mint a valós történeteket, melyek gyakran elviselhetetlenül fájdalmasnak bizonyultak.

A megbeszéltek szerint ők ketten örökké együtt lesznek majd. Ezt meg is ígérték egymásnak a fa alatt, a törzsébe karcolták egy bicskával, úgyhogy igaznak kellett lennie.

A hársnak többé már nem volt illata, de az öregúr azért mindig meglátogatta, minden reggel, süvítő szélben és hóviharban is. Sóval a zsebében várta a napot, mikor a kiszürkült, idegen emberek nem húzzák majd el a közeledő villamos elől.