De mindezt felejtsétek el.

És ne emlékezzetek. Ne emlékezzetek. Így mondom én, nagy Cöus, ki ott aludtam a sötétítő függönyön mind a három napig. Ne nézzetek soha vissza, nincs értelme, fiaim. Vércsepp a boldogság a bánat tengerében. Csak az öregség gubbaszt egyedül a Régben. Amint megszűntök visszafele nézni, boldog oktalanok lesztek mind. És talán egyes tanárok az okosságra esküsznek, az oktalanságra voksol minden boldog gyermek. Mert amint eltűnik az alap az építmény alól, rájöttök majd: van, amit igenis elbír a levegő. Újra lesz értelme a mosolynak, a szép szavaknak, az ölelésnek, az érintésnek. Újra boldoggá tesz majd az odafigyelés. És az összetartás. És a szépség.

Lesztek persze bánatosak, mikor látszólag ok nélkül nagy ívben kerülnek el, vagy ha közelebb jönnek, még jól le is köpnek, jaj, hányszor elő nem fordul az ilyen! Ezeknek hiába mondjátok: „nem ártok”, a ma szavában nem hisznek, csak abban, ami a tegnapban kövült. Az ilyenek Régből jönnek, Régbe térnek. Szót se érdemelnek. Így mondom én, nagy Cöus, az uszodával szemközti vécében ülve:

Az a vén, ki bocsánatra képtelen. És boldog a gyermek, ki nem ismeri még a tüzet.

Felejtsétek el Illyés napjait, mert a kudarcnál csak egy köt meg jobban: a győzelem. A kudarcnál csak egy köt jobban: a győzelem.

Amit tehát tenni kell:

Tanuljátok meg a történelmet – aztán felejtsétek el.

Ismerjétek meg a nektek való Örömöt – aztán hagyjátok el.

Vessétek papírra, mi tietek volt e világból – aztán húzzátok le.

Így mondom én, nagy Cöus, még mindig az uszodával szemközti mosdóban ülve.

…

És nagyon-nagyon sajnálom. Mert tudom azt is, hogy nem hallgat majd rám senki. Hogyne tudnám, hisz magam sem hallgatok magamra. Én is mindig visszanézek oda, ahova nem szabad, úgy élek a múltban, mint pirinyó aranyhal, aki rálát az akváriumból a közeli folyóra.

Én is egy vagyok azok közül, kik a sötétben magukból kikelve ordítanak félszavakat. És a végén el is hisszük, minden szavunk igaz. Igazolása pedig, hogy a tükörbe sikoltjuk: én mondtam, én, én, én! Én tudom, mit akarok, nekem meg ne mondják, én tudom, mit kell tennem, sőt azt is tudom, hogyan.

Csak azt nem: miért. Hisz inkább adok húsz tanácsot, minthogy egyszer fogadjam meg sajátom.

Hiába: sok az okos a hajónkon, és kevés a jó úszó.

Ez vagyok én: pocsék úszó. Belefúlok a tengerbe, mely habjai azt susogják: nincs igazság. A Rég kérdi mindig: hol az igazság? Küldd ki, vezesd el. Ez az igazság. Ha nem akarod, hogy fájjon, küldd el. Ez az igazság.

Aki felejt: okos. Aki nem emlékszik: bölcs. Aki tud, kiűzetik. Aki tud, megcsalatik.

Ez a kevés, amit a hosszú életről el lehet mondani.

…

Könnyeim áztatnak, kedves papír. Hát én is elpazaroltalak. Igazán nem akartam.

Bocsánat.

Bocsánat.

Bocsánat.

Kopognak az ajtón, jönne ide más is. Le kell húznom. Még egyszer: bocsánat.