Kriptomnézia

MŰVÉSZETEM, LOPVA

(-lopva nem egyedi). Miért nem alkotunk eredetien?

Ezzel a gondolattal kezdtem nyomozni a címben említett témában, amiről sajnos eddig magyar nyelvű írás még nem született. Távolabbi országokban viszont annál inkább férkőzik a köztudatba a jelenség, ami a művészhadsereg kibontakozásának és elismertségének határait látszik meghatározni: a tudat alatt történő másolás. Mikor papírra vetődik a fejünkben tobzódó gondolatok tömkelege, esetleg hangként nyilvánul meg egy frissen komponált zenedarabban, valóban az egyénünk tükröződését érzékeljük?

Az incidens nemcsak a rendszeresen alkotók kínos emlékeként jelenhet meg, hanem beékelődhet bármely szociális helyzetbe, így nem kizárt, hogy spontán rendez-vous-n találjuk magunkat az érzéssel. A furcsa az lehet, hogy mindez tudattalanul megy végbe, és függ a hozzáállásunktól is. Mert nem mindegy, hogy kriptomnéziában van részünk, vagy épp majdnemhogy Parabellummal töltött Uzival daráljuk plagizált tartalmainkat a „rajongókra”.

KRIPTO… MI?!

Ronald T. Kellogg kognitívpszichológus így magyarítaná röviden (persze ha tudna magyarul) a szó tudományos definícióját: „az a meggyőződés, hogy egy gondolat új, miközben valójában egy emlék”. Vagyis memóriatorzítás, mikor az alany elméje saját találmányaként idéz elő például egy eszmét, dallamot vagy viccet, noha ezeket valószínűleg külső behatás formájában kapta. Leginkább akkor jön létre, mikor a szemlélő nem képes megfelelően kategorizálni az inger forrását (például magas kognitív terhelés alatt áll (hmm… vajon melyik menü legyen?)). Érdekes, de kutatások szerint nagyobb eséllyel kapja el a grabancunkat a kriptomnézia-szörny azonos neműek társaságában, illetve például akkor, amikor nem tudatosan egy korábban hallott ötletet feljavítunk, kiegészítünk. Az agy ilyenkor a szemantikus memóriában tárolja el magát az ötletet, amely viszont kevéssé alkalmas az információ kontextusának rögzítésére. Lehet, hogy megvan a megoldás, miért is hasonlít (az egyébként oly precízen vonalzózott, oly művészien leteázott) rajzházi a padtársunkéra?

BŰNÖSÖK ÉS ÁRTATLANOK

A kriptomnézia ismeretlenség ködébe burkolózásának egyik tényezője lehet, hogy meglehetősen nehéz egyértelműen megállapítani. Egész könnyen „bekamuzható” egy véletlenszerű másolás, ha kalózkodással vádolnak minket, mivel senki se képes a gondolatainkban turizni. A szélesebb körben ismert plágium fogalma például számos ponton hozható összefüggésbe a kriptomnéziával – mivel a kettő nem ugyanaz! Plágiumnak azt nevezzük, mikor valaki az eredeti szerző munkáját saját publikált szerzeményében hivatkozás és/vagy szerzői engedély nélkül felhasználja, azt sajátjaként tünteti fel (plagiare = gyermeket vagy rabszolgát rabolni). Ez nem indirekt (ez veszélyes…). Mások szerzői jogainak megsértéséért általában pénzbírságra kötelezik az elkövetőt. Persze vannak kivételes esetek, például mikor a védelmi idő elévül, és egy alkotás közkinccsé válik, ilyenkor a vádak is enyhülnek. Merthogy a művészeti iparnak nem egy pere végződött súlyos kártérítési kötelezettséggel…

MY SWEET LORD

… a zene címe, ami bírósági affért hozott a híres Beatles-gitáros, George Harrison életébe. A szám még javában a slágerlisták élén tanyázott, mikor a Chiffons lányzenekar számainak jogtulajdonosa plágiumperrel csapott le mondván, hogy a nagy slágert a He’s So Fine című dalukról koppintotta a zenész. A másolás tényének megállapításához a bíróságon két dolgot vettek figyelembe: hogy alapvetően hasonlít-e a két szerzemény, illetve hogy Harrisonnak volt-e „hozzáférése” a korábbi dalhoz, vagyis ismerhette-e a Chiffons slágerét. A második tárgykörben nem volt sok vita, Harrison elismerte, hogy hallotta a lánybanda számát annak idején. Később I, Me, Mine című önéletrajzi könyvében így írt az esetről: „Egy idő után már tényleg kezdtem elhinni, hogy az a pár hangjegy valójában a Bright Tunes tulajdona…”

HÍRES KRIPTÓS VÁDLOTTAK MÉG:

Friedrich Nietzsche

Így szólott Zarathustra c. könyvében egy incidens szóról szóra megegyezik egy 1835-ös antik könyvben leírttal, amit testvére szerint 11 éves korában olvasott.

Schmitt Pál

Kisdoktori dolgozatából kb. 180 oldal szinte szó szerinti egyezést mutat Nikolaj Georgiev tanulmányával. További 17 oldalról derült ki, hogy egy másik írás fordítása.

Fluor Tomi

Mizu: „Álljunk össze, mint két kicsi legó" vs. LMFAO – Scream My Name: „We fit together like if we were two legos”. Na vajon?

LEHET, HOGY A MŰVÉSZET CSUPÁN KRIPTOMNÉZIA?

Kizárt, hogy egyenlőségjelet lehetne tenni a két fogalom közé. Ugyan az alkotás lehet saját élményeink, érzéseink új köntösbe burkolása (és ez kissé összecseng a kriptomnézia definíciójával), de a fogalom kapcsán eszünkbe juthat a tudatosság, az előre megtervezett felépítés, ami döntő tényező a megítélésben. Az alkotó tudatában van annak, hogy palettáján nyomot hagyott a tapasztalat, és ha akarja, ez szolgáltatja következő munkájának alapanyagát. Hiszen nem születik minden új produktum sterilen, átlátszó műanyagba göngyölve – de miért is lenne ez a cél? Ha csupán ilyen homogén alkotásokat élveznénk, elmaradna a művészet interpretálásának egy fontos mozzanata: önmagunk, élményeink, gondolataink fellelése a műben. Talán az előttünk lévőből építkezés mindig is a kreativitás szerves részét képezte, és így marad meg az az alkotási láncolat, amelyben mi is egy-egy láncszemet képezhetünk.

Egyáltalán fontos, hogy eredetiek legyünk?