A setét torony

Stephen King

A feketébe öltözött ember a sivatagon át menekült, a harcos pedig követte.

Itt állunk és várunk, egész tömeg. Mi vagyunk a bíbor rózsamezőn. A Torony tör elénk az égbe, a nap tűnő fénnyel tűz. Jöjj vitéz, jöjj harcos.

A rózsákon át. A Fehér Mezőn át. A Mennykőcsapás farkasain és Callák falvain, a sehol és sosem volt vidékeken, a múlt kacsaiba veszve, skizoid mozdonyokon repülve, rejtvénypárbajokat megvívva, a Nagy Öregek puszta földjein haladva, Lud mocskában dagonyázva, az iszonyaton keresztül egy maréknyi porban, jöjj harcos, útra fel; a sugár útján, a medve gádorán, megfejthetetlen ajtókon, megannyi valóságon, időn és téren, a romba dőlt mindenségen, a Napnyugati-tenger emberevő rákszörnyein, hegyen és lassú mutánsokon, kiirtott városokon és sátánfűvel benőtt sivatagi pusztákon, elmozdult és egymásba csúszott világok romjain át! Útra harcos! Útra! A feketébe öltözött ember kész és vár. A feketébe öltözött ember menekül a sivatagon át.

Jöjj, harcos, és vond magaddal kürtödet, hogy ha majd egyszer ideérsz, a bíbor rózsa mezején állhassunk körül, és te végre valahára fújhasd kürtödet: „Roland vitéz a Setét Toronyhoz ért…”