Van kedved ma megnézni egy filmet?

Hol volt, hol nem volt…….

- Van kedved ma megnézni egy filmet?

- Persze! Volt egyszer egy Hollywood?

- Eredetileg nem erre gondoltam, de rendben. Foglalsz jegyet estére?

- Igen, akkor 9-kor a mozinál tali!

Egy pörgős vasárnapon hangzott el ez a beszélgetés. Arra gondoltam, hogy jó lenne este kimozdulni a tanulás mókuskerekéből. Csak be akartam ülni egy filmre a barátommal. Mindegy, hogy milyenre, az volt a lényeg, hogy kikapcsolódjunk. Így aztán csak megnéztem gyorsan az előzetest, nyugtáztam magamban, hogy 18-as, de a trailerben nem láttam semmi olyat, ami számomra félelmetes vagy frusztráló lenne.

Amikor elfoglaltuk a helyünket a moziban és lement a reklám, akkor hangzott el először a rendező neve és tudatosult bennem: Tarantino. Megijedtem, hiszen még sosem láttam tőle filmet, viszont hallani már annál többször hallottam róla. Mikor meséltek a filmjeiről, mindig arra gondoltam, hogy valószínűleg én nem mostanában fogok tőle filmeket látni. Viszont most mégis a moziban ültem életem első 18-as és ráadásul Tarantino-filmjén.

Túléltem!!!! Ráadásul pozitívan, hiszen most írok róla. Sőt még ajánlom is!

Igaz, mikor hazaértem és otthon kérdezték, hogy miről szólt, hirtelen nem tudtam mit mondani. Visszarepültünk a 60-as 70-es évekbe, Hollywoodba. A kor ismert zenéi, az életből vett rengeteg hétköznapi jelenet számomra tökéletesen megidézte a kor atmoszféráját. Ám ami nálam és még sok nézőnél is hatott, az másoknál viszont kiverte a biztosítékot. Voltak, akik elhagyták a nézőteret, a mellettem ülő srác meg egy focimérkőzés eredményeit kezdte el nézni. Igen, ezek a jelenetek nem hasonlíthatók össze egy Marvel-akcióval. Bár szeretem a Marvel-univerzumot is, számomra mégis sokkal többet jelent a filmben megjelenő rengeteg érzelem. A szereplők arcmimikája, színészi játéka számomra meghökkentően jó volt! A történet szereplői és az élethelyzetek egymás utáni sorrendje néha furcsa, érthetetlen volt, és ettől mégis inkább csak még jobbnak éreztem a filmet. Folyamatos kérdés volt a fejemben, hogy miről is szól a film… Ha most kellene reagálnom, akkor se tudnék jó választ adni. Nekem a film mindenről és semmiről szólt. Ez így elléggé tág magyarázat, de a film a rövid kis majdnem 3 órájával (161 perc) pár szereplő napjának részleteit és közben változó érzelmeit mutatja be. A filmet egy érzelmi sokkhoz tudnám hasonlítani. Vagy egy hullámvasúthoz. Én tényleg az a néző vagyok, akit könnyen lehet az érzésein keresztül vezetni, ez most is így volt. Sírtam, nevettem. A film utolsó percei nagyon ütősre sikeredtek. Hihetetlenül megosztotta a közönséget, azaz sokféle reakciót váltott ki. Volt, aki kiment, volt aki eltakarta/becsukta a szemét vagy éppen nevetett ugyanazon a jeleneten. És még a mellettem ülő fiú is letette a telefont. Ez volt az a rész, amiért a film kiérdemelte a 18 karikát. Én nem féltem, inkább viccesnek tartottam, mint ahogy sokan mások is az abszurditásig eltúlzott véres, de valahol mégis emberi jelenetet. Ez az ellentmondás, az abszurditás, a valóság, a játék, folyamatosan jelen volt a filmben, hiszen Hollywoodra talán ez a legjellemzőbb. Itt minden megtörténhet, és nem mindig lehet tudni, hogy csak játék, a nézőknek szól, vagy ez a való élet.

A szereplőket ki kell emelnem, hiszen remekeltek. Csak ő értük is megéri megnézni a filmet.

Leonardo DiCaprio Rick Daltont jelenítette meg. Egy lecsúszott, alkoholista, érzelmileg instabil, láncdohányos western színészt, aki vágyik a régi sikeres karrierjére, de szeszélyei mégis maga alá temetik.

Barátja Cliff Booth, akit Brad Pitt játszott nagyszerűen. Ő Rick kaszkadőre, aki Rick szerepeit egyre inkább nem csak a filmekben, hanem a való életben is átveszi. Vezet helyette, intézi a háza dolgait, stb.

A női főszereplő, Margot Robbie egy naiv álomvilágban élő színészt játszik el, Sharon Tate-t. Természetesen még Al Pacino-t is említenem kell a filmben feltűnő neves színészek között.

Amikor a film cselekménye lezárul, sokan egyből kimennek a moziteremből, ezt sosem szoktam érteni, hiszen a filmnek ilyenkor még nincs vége, a stáblista még csak most kezdődik. Ez a pár perc lehetőséget ad a nézőnek átgondolni a látottakat, vagy éppen megnyugodni, ha erős volt az élmény, amit a film alatt átélt. Még jó, hogy mi nem ilyenek vagyunk, hiszen a film rendezője gondolt ránk, és egy kis jelenettel szakította meg a stáblista hosszú felsorolását. Mondanom sem kell, hogy az a kis videó is milyen sokat adott még a filmhez, az a pár ember, aki bent maradt, jó kedvvel és mosolygós szemmel hagyta el a termet.

Sok kritikát olvashatunk, melyek a filmben lévő utalásokat tárják fel, vagy éppen gyűlölködők, rosszallók a filmmel vagy rendezőjével kapcsolatban. A nézői értékelések is a 0 és a 10 pont körül csúcsosodnak.

Szerintem a filmet mindenkinek érdemes megnéznie, aki kíváncsi és érdeklődik egy kicsit komolyabb, vagy elvontabb filmek iránt, hiszen kevés mű tudd ennyiféle reakciót kiváltani, mit a Once upon a time in Hollywood.

Amikor hazafele utaztam, akkor gondoltam bele, hogy eredetileg a Kiskedvencek titkos életét akartam megnézni. Hát, van egy kis különbség a kettő között…