Matatok a fű között

Matatok a fű között, virágszirmokat tépkedek a százszorszépről, amíg ő a bokor aljában felhúzza a szoknyáját és pisil. Csönd van, túlságosan csönd. A madarakat sem hallani. Ismerem ezt a csöndet.

‒ Vihar! ─ kiált Hugi és nagyra mereszti a szemeit.

A hegyekben sokszor jön hatalmas vihar, ami még a fákat is kidöntheti. A hívatlanság mesterei. Hatalmas sebességgel törtetnek előre. Hugi retteg tőlük. És én is. Elnézek a gyülekező fekete felhők felé. Vihar jön, de még mekkora!

‒ Futás! ─ kiáltok rá, de igyekszem, hogy ne hallja ki a hangomból a félelmet. Én vagyok a nagyobb és az okosabb is. Én tudom, mit kell ilyenkor csinálni.

‒ Futás! ─ kiabálok még egyszer, hogy felfogja végre. Elindulunk lefelé a sziklákon. Ugrálok egyik lábamról a másikra, egyik szikláról a másikra. Hugi nyögését hallom. Beszorult a lába, arca eltorzul a kétségbeeséstől. Az ijedtség nagy erőt vesz rajta, kirántja horzsolásos lábát a résből, de a cipője bennmaradt, elkezdi kicibálni, de megfogom a kezét, magamhoz rántom és leemelem a fűre. A karjánál fogva húzom tovább, berohanunk a fenyők közé, mint akit farkas üldöz (még nem futottam farkas elől). Cikázunk a fák között hihetetlen sebességgel, de nem vagyok elég ügyes, hogy kikerüljek egy lelógó ágat, ami felhasítja a nyakamat égő csíkot hagyva maga után. Hugi előttem gázol át a mező pitypangjain hóesést zúdítva rám, egy pillanatra nem a lábam elé figyelek, rálépek egy lapulevélre, elcsúszom, és ráesem a fenekemre.

‒ Anya! ─ szakad ki belőlem a nyögés, és könnyek szaladnak végig az arcomon, amik keverednek és összefolynak az esőcseppekkel. Hugit felkapom a hátamra, és félve visszanézek a viharra. A pocsolyában kétszeresére nő a villám. A dörgés hatalmas robajára mindketten összerezzenünk. Nincs időm zavarba jönni, főleg nem a húgom előtt.

Megkönnyebbülök, mert Kutya fut elő a kecskék közül. Szeretem Kutyát. A falu csórója. Már ketten is lihegnek mögöttem. A hajamból lassan facsarni lehet a vizet. Anya a völgyből felénk integet a kendőjével. Még egy erdő. Hugi fájdalmasan nyöszörög. Mezítelen lábát felsértik a fenyőtüskék és a gallyak. Nem bírom tovább szusszal, összegörnyedek. Már csak el a viskó mellett, tudjuk, hogy az életünkért futunk. Újabb hatalmas villanás és hatalmas dörrenés. Papa mindig azt mesélte, hogy a háborúban is ilyen volt.

Anya felbukkan a bokrok mögül, ő is zihál. Nagyon megkönnyebbülök, újra kiszalad egy „Anya!” a számon. Ez már hangosabban. De ahogy közelebb jön, belerúg kutyába. Zokogni kezdek, nekem jobban fáj, mint a szerencsétlen állatnak. Szűköl és távolabbról követ. Anya szorosan markolja a kezemet, és Hugival együtt menekülünk a vihar elől. Mikor berontunk kis házunk ajtaján, egy fülszaggató dörgés kíséretében leszakad az ég. Nem tudom, miért nem állnak el a könnyeim. Már biztonságban vagyok. Hugi nem sír, de arca olyan fehér, mint télen a hegyek sapkája.

Kutya! Anya rosszallása ellenére beengedem a szobába. Hálás szeme megnyugtat, megnyalja a kezemet, megsimítom a fejét. Elapadnak a könnyeim, az üveg párás a leheletemtől. Az esőpatakok szétszabdalják a tájat. Egy gyönyörű kislány hatalmasra nyílt szeme pislog vissza az ablakból. Csönd van. A szobában mindenki bámulja a kint tomboló vihart. Ismerős ez a csend. Ezt már jobban szeretem.