Esszé a beszédről

Szólásszabadság a 21. században:

fake news/infodemic, cancel culture, direkt és indirekt cenzúra

A beszéd az intelligencia művészete. Ez nem azt jelenti, hogy a művészek nem intelligensek, ellenkezőleg: az, aki nem tehetséges a művészetek terén, az alkothat a szavaival. Ennek ellenére a beszéd, legyen az szóbeli vagy írásbeli, nem helyettesíthet egy nonverbális művet, egyszerűen azért, mert más absztrakciós szinten állnak. Egy festmény például sokkal többet követel a befogadótól, mint egy esszé. Én mégis hiszek abban, hogy egy szöveg is csak akkor válik remekművé, ha a végső interpretációja legalább annyira a befogadóé, mint amennyire az alkotóé, és remélem, hogy ez jelen esszére is igaz lesz legalább annyiban, hogy az általam leírt dolgok nem önmagukban, hanem az olvasó róluk alkotott véleményével, és annak indoklásával együtt raktározódnak el. Miért fontos ez? Mindkét fajta alkotás a világban található valamilyen értékre igyekszik felhívni a befogadó figyelmét. De ahogyan egy rajzoló irányíthatja az ember asszociációit egy propagandaplakáttal, ugyanúgy válhat a beszéd is svájcibicskából kalapáccsá. Pontosan ez az oka annak, hogy sokan félnek a szólásszabadságtól, és ez a félelem a közösségi oldalak befolyásával párhuzamosan nő. Az előző metaforát folytatva, a kalapács egyre inkább pöröllyé válik. Helyes-e, hogy mint társadalom megengedjük a szólásszabadságot amikor tudjuk, hogy legalább annyira veszélyes, mint bármely fizikai fegyver (még akkor is, ha nem önmagában). Ha igen, akkor hogyan kezelhetjük mint társadalom az ebből eredő problémákat, amelyek minden nap Damoklész kardjaként függenek a fejünk felett? Nem állítom, hogy én tudom a helyes választ az előbbi kérdésekre, de abban azért reménykedem, hogy sikerül némi hátteret adnom problémának, és szerkezettel ellátni azt, mivel - ahogyan erre később kitérek, és a címből is kitalálható – a világból érkező információ által alkotott kép zavarossága is hozzájárul ahhoz, hogy gyakran nehéz – vagy néha túl könnyű – véleményt alkotni egy-egy állításról. Ez a tény az egyik legfőbb ok a cenzúra mellett. Az esszém második részében a másik oldal, a szólásszabadság melletti érveket vizsgálom meg. Zárásként pedig a saját véleményemet fejtem majd ki.

Miért döntöttem úgy, hogy írok, és hogy erről a témáról írok? (Miért ’needs to be said’ a dokumentum neve, amibe írok)? Még azon a szűk lyukon keresztül, amin keresztül a világot szemlélem – részben azért, mert csak két szemem és két fülem van, és csak 24 óra van egy napban, részben az elmém épségének megőrzése érdekében – is világosan látszik számomra, hogy a kommunikáció szabadsága lassan átalakul, csökken, legalábbis ami a nyugati világot illeti, ami az évszámot tekintve csalódást keltő. „Remélhetőleg átéltük már azon kort, midőn még a „sajtószabadság,” mint azon biztosítékok egyike mellett (melyek legsikeresebben alkalmazhatók a rosszindulatú vagy zsarnoki kormányok ellenében) síkra kellett szállni.” Így kezdődik John Stuart Mill: A szabadságról második fejezete, mely „A gondolat- és vitatkozási szabadságról” címet viseli. A mű 1859-ben (!) jelent meg, és relevanciájából a mai napig nem veszített.

Bár már nincs szükség arra, hogy a nép lefoglaljon egy nyomdagépet (legalábbis demokratikus államokban nem), hogy a hangját hallathassa, a cenzúra nem szűnt meg létezni, mindössze más formát öltött, más kezekbe került.

Természetesen nem mindenhol: Ezen sorok írása előtt néhány nappal (február 1-jén) a hadsereg Mianmarban puccsot hajtott végre, amit civil tüntetések követtek, amire válaszként a hadsereg elérhetetlenné tette az internetet, mivel a tüntetések nagy részét Facebookon szervezték. Ilyesfajta direkt cenzúra azonban már nem csak az államot irányító szerv(ek) kezében van. Kicsit több, mint egy hónappal ezelőtt Donald J. Trump amerikai elnököt kitiltották Twitterről és egyéb közösségi platformokról. Itt nem tárgyalom, hogy a döntés helyes volt-e vagy sem, de a tény az, hogy egy platformot, amin a véleményét a társadalom tudtára adhatja, elvettek tőle. Ami sok egyéb (kisebb?) kérdés mellett (amik közül néhányat közelebbről is megvizsgálok majd) egy nagy kérdést vet fel: Helyes-e, hogy egy cég, vagy magánszemély akkora hatalommal rendelkezzen, hogy cenzúrázza az USA, a világ egyik vezető gazdasági, és politikai hatalmának (akkor még) regnáló elnökét, akit a nép demokratikus úton hatalomra juttatott?

Bármennyire is ijesztő azonban a tény, hogy vannak emberek, akiknek a kezében ekkora hatalom van, és nem igazán felelnek senkinek, mégis ha egy ember, vagy egy csoport úgy dönt, hogy ez ellen nyíltan fellép, legalább van célpont, van arca az ellenfélnek, aki ellen a küzdelem irányul. Az indirekt cenzúra azonban egy arctalan ellenfél, egy alak a sötétben. Amikor az ember az internetet böngészi, algoritmusok irányítják azt, hogy mi kerül a képernyőre. A Facebook hírfolyamtól a YouTube ajánlásokon keresztül egészen addig, hogy a Google kereső milyen lehetőségeket ajánl fel az eddig beírt kifejezés kiegészítésére. A cél az, hogy a felhasználó minél több időt töltsön a képernyő előtt (ami már önmagában is veszélyes, de a cenzúrához nem sok köze van). Az algoritmus úgy működik, mint egy fekete doboz, nem tudni milyen kritériumokat használ arra, hogy kiválasza a tartalmat, amit a felhasználó elé tár. Egy dolog azonban biztos az eddigi megfigyelésekből: A közösségi médiának polarizáló hatása van, azaz azt mutatja az embernek, amit látni szeretne – egy újabb faktor, ami szűkíti a világra való rálátásomat – egyszerűen azért, mert ez egy hatékony módja a felhasználó figyelmének megtartására. Ez azonban azzal a veszéllyel jár, hogy az adott személy nem találkozik meggyőződésével (legyen az bármilyen természetű, politikai, vallási, tudományos, vagy egyéb) ellentmondó tényekkel, véleményekkel. Ennek veszélyét a következő egyszerű, kissé nevetséges gondolatkísérlettel szemléltetném, mielőtt később részletesebben is megvizsgálnám önmagunk megkérdőjelezésének fontosságát: Tegyük fel, hogy van egy ember – nevezzük Csabának –, aki egy olyan helyen nőtt fel, ami teljesen lapos. Semmilyen olyan élőlény, vagy tárgy sem található ott, ahol Csaba lakik, ami magasabb lenne annál, amilyen magasra Csaba tud ugrani. Csaba, és mindenki más aki ezen a tájon élt, nem volt soha máshol, és utazók sem jöttek hozzájuk soha. Az itt élő embereknek tökéletes egyensúlyérzéke van, és soha nem estek még el. Feltételezhetjük, hogy Csaba nem tudja, hogy az esés fájdalmat okoz. Ha Csaba a 18. születésnapjára egy utalványt kapna ajándékba, amivel az Alpokba utazhat, akkor túrázáskor nem tudja, hogy ha leugrik egy szikláról, akkor megsérülhet, vagy meghalhat, így gondolkodás nélkül meg is teszi. A hitével (hogy az esés nem fog benne kárt okozni) ellentétes tapasztalat, tudás megvédhette volna az előbb prezentált meglehetősen dicstelen végtől.

Az indirekt cenzúra egy másik formájáról is szeretnék szót ejteni annak ellenére, hogy természetéből fakadóan egy sokkal kevésbé kellemes témának tartom. Algoritmusok esetében ugyanis, ha nem is megnyugtató a tudat, hogy manipulálják a felhasználót, különösen ahogyan azt csinálják, mégis (engem legalábbis) nyugalommal tölt el, hogy ez nem emberi rosszindulat következménye. Nem gondolom, hogy a készítőknek valaha is ez lett volna az elképzelése, amikor létrehozták őket. Vannak azonban sajnos emberek (vagy csoportok, cégek), akik tudatosan igyekeznek manipulálni az egy-egy személyhez eljutó információt. Személyes véleményem szerint a magyar kormány is közéjük tartozik, szándékosan-szándéktalanul. A közmédia a kormány szócsöveként funkcionál, amit önmagában – legalábbis véleményem szerint – nem a probléma (egyetlen) forrása. Sőt, különösen fontosnak tartom, hogy a mindenkori hatalomnak legyen a kezében egy eszköz, amivel az ország teljes lakosságához elérhet. Még az sem kizárt, hogy ennek az eszköznek exkluzívnak kell lennie. Vegyük például az esti híreket. A félórás műsoridő elég rövid ahhoz, hogy nincs idő minden esemény megemlítésére, ami az elmúlt 24 órában történt. A válogatást, hogy mi kerül adásba, azt pedig emberek végzik, így nem kizárt, sőt valószínű, hogy csak az ő, vagy a feletteseik kívánságának megfelelő tények kerülnek megemlítésre. Habár ez jó a beléjük (jelen példában a kormány) vetett bizalom növelésére, de kifejezetten hátrányos az átlagos néző racionális véleményalkotásának, „karakterfejlődésének” szempontjából. A fogyasztó elegendő pozitív információt kell kapjon az ország vezetéséről ahhoz, hogy bizalommal élhessen iránta (különben az állam egyszerűen működésképtelenné válik), de eleget kell tudjon a kormány hibáiról, elhallgatott tetteiről is, hogy rendelkezzen a szükséges adatokkal ahhoz, hogy a következő választásokkor helyes döntést hozhasson arról, hogy bizalmat szavaz-e újra a korábbi vezetésnek. Az egyensúly a fontos, és – a tárgyra visszatérve – ez meglátásom szerint jelenleg hiányzik. Bár a mobilinternet lefedettség Magyarországon elég jó, de erősen kételkedem benne, hogy a kisebb vidéki falvakban az internet lenne az információk fő forrása. A szegényebb háztartások pedig nem feltétlenül fizetnek elő kereskedelmi adókra. A legtöbb rádióadó hatásköre is egy-egy megyére korlátozott, így sok állampolgár ha nem is kizárólagos, de fő információforrása az M1 és a Kossuth-rádió. Ilyen helyzetben kevésbé tartom helyesnek a közmédia (közel) monopolizálását. A pozitívum az, hogy az ilyen természetű indirekt cenzúra ellen könnyebb fellépni, lehet nyomást helyezni az adott csatornákra, hogy változtassanak a műsorok összeállításán (bár a probléma nem feltétlenül az összeállításból, hanem a prezentálás módjából ered), vagy egyéni szinten lehet aktívan keresni információforrásokat, amelyek más oldalról szemlélnek egy-egy esetet (ennek nehézségét a jelenlegi Magyarországon vázoltam fel az előbb). Általában 3-4 különböző módon is tudósítanak (például) online híroldalak ugyanarról az eseményről, és annak ellenére, hogy az újságírás gyakran nem pártatlan, ha az ember több forrásból tájékozódik, akkor összerakhatja saját maga számára – legalábbis olyan közel juthat hozzá, amennyire valaki, aki nem személyesen érintett juthat – a valóságot. Ez azonban rendkívül időigényes, és az idő az egyik legkisebb mennyiségben rendelkezésre álló erőforrás bárki számára. Ezért reménykedem abban, hogy javulhat a jövőben a tudósítás integritása, és hogy a pártatlanság ismét egy olyan erénnyé válhat, ami nélkül lehetetlen az újságírásban sikeressé válni. A digitalizáció és az algoritmusok működése jelenleg azonban éppen ez ellen dolgozik, és félek, hogy a paradigmaváltás olyan esemény(ek)nek lesz a következménye, amelyeket jobb lenne – testi és szellemi egészségünk, és a nyugati civilizáció (több, mint 2000 év gondolkodóinak öröksége!) értékeinek megőrzése érdekében – elkerülni.

A hagyományos médiába vetett bizalom csökkenése magával hozott egy potenciálisan még veszélyesebb problémát is. A közösségi oldalak legalább akkora jelentőségű hírforrássá váltak, mint tradicionális vetélytársaik. Legyenek bármennyire is részrehajlóak egyes híroldalak, legalább van egy szerkesztőségi hierarchia, ami egyfajta biztosítékként szolgál arra, hogy bármi nem kerülhet a nagyközönség elé. Facebook, Twitter, Instagram, hogy csak néhány példát említsek, nem rendelkeznek ezzel a védelmi mechanizmussal. Ameddig a felhasználó nem sérti meg az ÁSZF-et, vagy vét az adott ország törvényei ellen, addig semmilyen következménnyel nem járnak a posztjai. Ráadásul az álhírek egy részét botok terjesztik, és ebben az esetben még nehezebb szankcionálni a mögöttük álló felhasználót. Ebben az esetben a cenzúra hiánya aktívan káros a társadalom számára. Például az „infodemic” kifejezés először a 2003-mas SARS járványkor jelent meg, és a használata a COVID-19 kapcsán újra elterjedt. A WHO honlapján olvasható egy rövid cikk a szó jelentéséről, következményeiről és arról, mit tegyünk, mit tegyenek az államok és nagy cégek ellene. Röviden: Az „infodemic” az információk túlságosan nagy mennyisége, amelyhez hozzátartozik az egyének szándékos félrevezetése – egy egyén vagy csoport érdekeinek érvényesítéséért –, ami aláássa a hivatalos szervek intézkedéseit és utasításait a járvány megállítására. Az ilyen, a társadalom számára veszélyes hamis információk terjedésének megállítása nyomós indok a szigorú cenzúra mellett, különösen akkor, hogyha ezen „tények” köztudatba kerülése emberéleteket veszélyeztet.

Nincs szükség (sajnos) azonban egy világjárványra ahhoz, hogy az internet, a közösségi oldalak veszélyessé váljanak. Korábban említettem, hogy Mianmarban a katonai puccs elleni tüntetések egy részét online szervezték. Fontosnak tartom tisztázni, hogy az internet önmagában nem veszélyes, nem „rossz”, de egy minden korábbinál hatékonyabb eszköz arra, hogy egy eszme a lehető legtöbb emberhez eljusson. Függetlenül attól, hogy az adott gondolat a többség javát szolgálja-e – egy kifejezés, amit nagyon óvatosan igyekszem használni, többek között azért, mert nagyon közel található a szólásszabadság körüli vita (a szó akadémiai értelmében) gyökeréhez, ami jelen esszé fő témája. Mielőtt még azonban erre rátérek, szót ejtenék a jelenségről, amit (Észak-) Amerikából származó kifejezéssel „cancel culture”-nek neveznek. Nehéz egyszerűen összefoglalni, hogy pontosan mi is ez. Talán a legpontosabb meghatározás (a jelenség 21. századi manifesztációjára) az, hogy egy eszköz személyek, vagy csoportok ellehetetlenítésére, leggyakrabban közösségi oldalakon –a fiók letiltásával (más felhasználók részéről), vagy jelentésével a platform irányába, aminek célja a fiók elérhetetlenné tétele a felhasználó számára, vagy a fiók törlése) –, de ha elég nagy publicitást kap, akkor a való életben is, például a célpont elveszítheti az állását, nem vehet részt egy adott rendezvényen (például nem tarthat beszédet ’XY’ egyetemen), vagy az örökségét igyekeznek elpusztítani, nem veszik meg a munkáit, a szobrát „megszüntetik”. Az olvasó számára feltűnhet, hogy szándékosan nem említettem sem a kezdeményezőket, sem az indító okot, vagyis azt, hogy a célpont mi alapján kerül kiválasztásra. Előbbitől azért tartózkodtam, mert nem egy homogén csoportról van szó. Általában a „cancel culture”--t a szélsőballal asszociálják, és véleményem szerint ennek oka van, mégis úgy gondolom, hogy a módszer nem exkluzív rájuk tekintve. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy személy elképzelhető, hogy részt vesz az ’A’ elleni akcióban, de eltávolítja magát a ’B’ ellenitől. Ez a „fejetlenség”, azaz hogy nincsen irányítója a „mozgalomnak”, egyszerre teszi azt veszélyesebbé és kevésbé veszélyessé. Veszélyesebb, mert kiszámíthatatlan, és nem tudni, ki, mikor, és miért lesz a következő „áldozat”. Veszélytelenebb, mert valódi egység nélkül közel lehetetlen valódi eredményt elérni. Az éppen aktuális célpont életét talán sikerül megnehezíteni (ami számára éppen elég nagy trauma, így ez egy nem elhanyagolható következmény), de a hatás nem feltétlenül tartós, és a rendszerben semmilyen változás nem történt a „boszorkányüldözés” következményeként. De ha csak apró sikereket lehet elérni, amik (legalábbis jelenlegi álláspontom szerint) nem állnak össze az idő előrehaladtával egy nagyobb, látványosabb eredménnyé, akkor miért létezik egyáltalán a jelenség? A mögötte álló pszichológiai okokról nem kívánok beszélni, egyrészt azért, mert nem értek hozzá, másrészt azért, mert nem témája jelen esszének. E helyett vizsgálat alá vetem a második pontot, amit a meghatározásban elkerültem: miért lesz valaki „cancelled”? Számomra úgy tűnik (!), hogy ez a társadalmi – közvetlenül a „néptől” származó – igazságszolgáltatás egy formája. A kiváltó ok többnyire egy olyan megnyilvánulás, ami negatív hatással lehet (!) egy személyre, illetve csoportra. Tartózkodom attól, hogy leírjak egy konkrét példát a való életből, úgyhogy a geometriai formákat hívom segítségül: A kerekasztal (bocsánat) körei a körök legfelsőbb tanácsa. Az egyik tanácsülés után az alábbi bejegyzés kerül ki Kör Károly (a kerekasztal egyik tagja) közösségi oldalára: Minden szögletes és szabálytalan forma alsóbbrendű, addig nem nyugodhatunk, ameddig minden forma „alaktiszta” nem lesz. Ez – ha már csak azért is, mert ők nem körök, és elégedettek jelenlegi alakjukkal – nem nyeri el a többi forma tetszését, ezért minden kommunikációt megszüntetnek Kör Károllyal, nem vásárolhat a boltjaikban, nem bérelhet náluk lakást, stb. A tanács tagjai félve attól, hogy ők is hasonló sorsra jutnak kiszavazzák Károlyt a tanácsból. A közösségi oldal zárolja Károly fiókját. Egyetért az olvasó Kör Károllyal? Joggal gondolja-e úgy, hogy a körök felsőbbrendűek? Ha igen, akkor is felmerül a kérdés, helyesen cselekedett-e, helyesek-e a nézetei, megfelelően kommunikálta-e őket? Mi a helyzet a többi formával? Megfelelő volt-e a válaszuk?

A körök ideológiájának helyessége nem tartozik jelenleg a témához – azért sem mert annak a vizsgálatánál az analógia szétesik, csak valós, konkrét helyzetekről lenne értelme beszélni –, a formák reakciója viszont igen. Könnyen belátható, hogy mi váltotta ki a reakciót. A közösség meg kellett hogy mutassa, hogy mi az, amit nem fogad el. A résztvevők hoztak egy (etikai) döntést, mi szerint a kifejezett nézetek nem igazak, vagy veszélyesek a többség számára, esetleg mindkettő egyszerre. Ez egy jó dolog! Nem lenne-e jobb a világ, hogyha minden hamis információt, minden helytelen véleményt cenzúráznánk, és csak az maradna, ami jó és igaz? Nem lenne-e jobb, ha csak olyan információkat lehetne megosztani, amik értékesek a társadalom számára, valamilyen pozitív hatásuk van? Akkor a cenzúra „a többség” és „a nagyobb jó” szolgálatában állna, igaz? Ezek a kérdések szoros kapcsolatban állnak egy másik kérdéssel: Hogyan tudjuk eldönteni valamiről, hogy igaz-e, hogy értékes-e?

A két kérdés, letisztázva, új formába öntve: Az igazság(tartalom) megfelelő feltétele-e a cenzúrának? Mi az igazság feltétele? Ezek vezetnek – engem, és – a tervezettnél jóval hosszabbra sikerült – bevezetés elolvasása után már minden bizonnyal türelmetlen olvasót az eredetileg rövidnek szánt esszém lényegéhez. Remélem, hogy egy utolsó intermezzo még elfogadható, ugyanis fontosnak tartom, hogy mielőtt rátérek az első oldalon már említett John Stuart Mill hasonló témában írt fejezetére, röviden összefoglaljam a mögötte álló filozófia a témához releváns részét.

[1] „Féltudományos” gondolataim, azaz a lábjegyzetekben ahol tudtam, jelöltem meg forrásokat az állításaim alátámasztására, hiszen ironikus lenne valótlan állításokat tenni egy esszében, ami részben a hamis információk terjedéséről szól… Mindazonáltal egyes témákhoz, amelyeket úgy ítéltem meg, hogy nem tartoznak szorosan az esszé fő gondolatmenetéhez, nem jelöltem meg forrást, például: lábjegyzet 10.

[1] A fordítás, ami rendelkezésemre áll, meglehetősen régi, így az idézetek nyelvezete helyenként megnehezítheti a megértést. Ezenkívül az idézet nem szó szerinti annyiban, hogy a szavak helyesírását aktualizáltam, és a további idézetekben is aktualizálom.

[1] A könyv és kritikája egyik alapja ennek az esszének, és ha a téma felkeltette az olvasó érdeklődését, akkor ajánlom, hogy olvassa el a teljes szöveget, de legalábbis a vonatkozó fejezetet. Filozófiai szöveghez képest nem túl száraz, legalábbis nem sokkal szárazabb, mint jelen sorok.

[1] Az Economist Intelligence Unit (EIU) – privát cég az Egyesült Királyságban – évente készít egy „demokrácia index”-nek nevezett rangsort, amelyben a világ 167 országát négy kategóriába sorolja: autoritárius rezsim, hibrid rezsim, részleges (flawed) demokrácia és teljes (full) demokrácia. Bár nem tökéletes (például a szakértők neve, akik összeállítják, nem publikus), de a céljainknak megfelel. A 2020-as rangsor 57 országot helyez az autoritárius kategóriába. (Magyarország 55. helyen áll, a részleges demokrácia kategóriában). A teljes rangsor (angolul): https://en.wikipedia.org/wiki/Democracy_Index.

[1] Jelen esszének nem témája az, hogy az amerikai választási rendszer és annak szereplői mennyire demokratikusak valójában, vagy hogy mit is nevezhetünk „valódi” demokráciának. A 2016-os választás hitelességét sem vitatja tagadhatatlan bizonyíték hiányában.

[1] Technikailag persze vonatkoznak rájuk az adott ország törvényei, de ez több okból sem igazán hatékony szabályozó eszköz. Egyrészt vagyonuknak és befolyásuknak köszönhetően, ha nem is állnak felette a törvényeknek, de – hogy diplomatikusan fogalmazzak – azok kissé liberálisabban értelmezhetők az esetükben. Másrészt, ami viszont ennél kevésbé cinikus és talán könnyebben orvosolható: Az elektronikai forradalom, és különösan az internet megjelenése és elterjedése óta eltelt idő miatt gyakran egyáltalán nem is léteznek törvények, amik egy-egy esetben minden további nélkül alkalmazhatóak, azaz egyes esetekre nincs precedens. Érdemes belegondolni, hogy a római jogot máig tanítják a jogi egyetemeken. A legtöbb modern jogi rendszer törvények több évezredes fejlődésének eredménye.

[1] Itt, és az esszé további részében is számítógépes, intelligens (azaz jelen esetben tanul a felhasználó viselkedéséből) program jelentésében használom a szót, nem pedig matematikai értelemben.

[1] Az esszének ez az egyetlen pontja, ahol nem tartózkodom a (politikai) állásfoglalástól – ennek ellenére igyekszem az esszé ezen részében is mindkét oldal mellett felhozni érveket –, és itt is csak azért teszem, mert az ország jövőjének szempontjából fontosnak tartom, hogy a leendő és jelenlegi választópolgárok gondoljanak erre az eshetőségre, bárki is van, vagy lesz hatalmon. A demokráciának egyik legrégebbi kritikája (már Platón is írt róla), hogy a rendszerben a hatalmat nem azok gyakorolják, akik a leginkább rátermettek, hanem azok, akik a legtöbb embert meg tudják győzni, hogy rátermettek. A demokrácia a jó retorikát jutalmazza, és nem a jó szándékot, vagy a kompetenciát.

[1] Az egyik, ha nem a legjobb eszköz lehet a hamis információk terjedése ellen, de ennyire nem egyszerű a helyzet. Mivel az „infodemic” is témája az esszémnek, később bővebben is kifejtem, hogy ezzel pontosan mire is gondolok.

[1] Fontosnak tartom azért megjegyezni, hogy az előző 3 mondat nagyrészt a feltételezéseimre alapul, nem végeztem kutatást ezen a téren, mert nem ez az esszém fő témája. Elég bizonyítéknak tartom az állításaim alátámasztására a tényt, hogy a főváros a leginkább kormányellenes/ellenzéki, a legutóbbi választás eredménye alapján.

[1] Formátumtól (videó, online szöveg, papírlapú publikálás, rádió, podcast, etc.) függetlenül.

[1] „Another issue that has fallen victim to bot-spamming is the environment. Using a “Botometer” – really, that’s what it was called – researchers at Brown University in the USA recently reported that a quarter of tweets on climate change were likely posted by bots. Most of these were programmed with the aim of spreading climate denial, and tweets that were talking about “fake science” were found to have been written by bots 38% of the time.” – Egy példa, az idézet egy 2021. januári BBC cikkből van, a teljes cikk ezen a linken elérhető (angolul): https://www.bbc.co.uk/bitesize/articles/zjhg47h .

[1]Angolul: https://www.who.int/news/item/23-09-2020-managing-the-covid-19-infodemic-promoting-healthy-behaviours-and-mitigating-the-harm-from-misinformation-and-disinformation#

[1]Angolul: https://www.bbc.com/news/technology-43344256 . „Fake news” – a valótlan információk nagyobb valószínűséggel, több emberhez jutnak el, rövidebb idő alatt, mint a tények.

[1] Az alábbi cikk kimerítően összefoglalja a jelenség lényegét, de fontosnak tartom megjegyezni, hogy a szerző által levont következtetésekkel nem minden esetben értek egyet (angolul): https://www.nytimes.com/2020/12/03/t-magazine/cancel-culture-history.html

[1] Nem is kell feltétlenül többség legyen, Mill munkájával kapcsolatban ez is szóba kerül majd.

[1] Nem vizsgálom meg bővebben a jelenséget, mert mint ezt már több másik témánál is megjegyeztem, nem tartoznak szorosan hozzá a szólásszabadsághoz. Itt a lábjegyzetben néhány pontban összefoglalom a kritikáimat a „cancel culture”-rel szemben: Gyakran 5-10, vagy akár több évvel ezelőtti megnyilvánulások miatt „hurcolnak meg” embereket, ami azt feltételezi, hogy a szóban forgó személy nem változhatott azóta meg. Időnként komikusok is célkeresztbe kerülnek, és nehéz megmondani, hogy hol van a határ egy jóindulatú vicc és egy gyűlöletkeltő megnyilvánulás között. Végezetül pedig demokratikus államokban, ahol az alkotmány az emberek egyenlőségének elvére épül, vannak törvények amik ugyanezt a célt szolgálják, a „nép” nem veheti nyomós indok nélkül saját kezébe a döntést arról, hogy mi helyes és mi nem. Véleményem szerint ez utóbbi a leggyengébb érv gyakorlati szempontból – nehéz szemlélőnek maradni, ha úgy tűnik, elmarad az igazságszolgáltatás –, de a legerősebb elméleti síkon, mint ahogyan arra hamarosan rátérek.

[1] Az egyetlen kritérium, amit valaha használt az emberiség, így valószínűleg (!) az egyetlen, ami logikusan alkalmazható, mint „objektív” értékítélet. A későbbiekben tisztázódni fog, mit értek jelen kontextusban igazság alatt. Egyelőre a következőt tudnám mondani: A tények nem állnak olyan messze a véleményektől, mint szeretnénk, mert (meglátásom szerint) egy tényt igaznak elfogadni egy vélemény.