Most először

Úgy volt, hogy kora hajnalban indulnak, de már tíz óra is elmúlt, mire kivergődték magukat az autópályára. Boti biztos volt benne, a karja leég majd a kocsi ablakán betűző nap miatt, gerincén egymás után futottak végig a verejtékcseppek.

- Megmondtam, hogy dugó lesz.

- Nem kellett volna annyit pakolni.

Az autóban nem volt légkondi, volt benne viszont egy csomó cucc és ember. A fiú szüleit méregette - a közös nyaralás pozitív kimenetelében nehezére esett hinni. Anyja feszesen ült az anyósülésen, esküvői nyakláncával játszott, amit minden nap viselt. Apja az útra szegezte tekintetét - kínos gondossággal kerülték a másikkal való interakciót, a mosolyok kurták voltak, a szóváltások szintúgy.

- Kisfiam, hallod, amit mondok? - Boti nem hallotta - homlokát a forró üvegnek döntötte, és fülhallgatóval a fülében figyelte a mellettük rohanó tájat. Nagyon-nagyon szeretett volna egyedül lenni, teljesen átélni a pillanatot, mikor először látja meg a tengert, de a szülei úgy viselkedtek, mintha a sarki boltba ugrottak volna le. - Édesanyád mesélte, mi történt az iskolában - apja elfordult a kormánytól, és szigorúan végigmérte a hátsó sorban szorongó fiát. - Gondolom, mondanom se kell, milyen hatalmas felelőtlenségről árulkodik ez. Szerencse, hogy nem csaptak ki.

- Az egyik gyerek vitte bele, Ferenc. Ebben a korban…

- Rita - a férfi indexelés nélkül előzött, mögöttük vadul dudált a többi vezető. Boti a vízre gondolt, a hófehér vitorlásokra meg arra, hogy a nagyanyja szerint más az egész, mint a Balaton, és mégis hasonló. Az idős hölgy szerint az egész világ olyan volt különben, mint Magyarország, és ha valahol esetleg szebb és jobb volt, mint itthon, az csak azért lehetett, mert bezzeg az ő fővárosukat nem bombázták le még régen. - Ne mentegesd őt, és főleg ne mentegesd saját magad.

- Szóval én mentegetem magam? Én?

A fiú mélyen hallgatott, érezte, ahogy bezárkózik. Mintha víz alá merült volna - fülében fájdalmasan dobolt a vér, mellkasára szorongató nyomás telepedett, és már nem volt jó a nagymamára gondolni sem.

Mire elérték a horvát városkát, és megtalálták a gondosan elrejtett kempinget, Boti már azt fontolgatta, kiugrik a kocsiból menet közben.

- Botond, mit gondolsz, hova mész? - apja, hóna alatt polifoamokkal, kezében kempingszékekkel, helytelenítően nézett rá.

- A partra - a fiú, képtelenül tovább várni, lekapta magáról ruháit, a nadrág alatt már fürdőcucc volt, eleve így indult el otthonról, a nagyanyjától tanulta, strandolás előtt vele is már otthon átöltöztek, hogy azzal se menjen az idő. Muszáj volt megnéznie magának a tengert - a sót már érezte is a levegőben, mámorító volt tényleg, Boti rohant, mintha most szabadult volna. Nem bánta, hogy az apja üvölt utána - elege volt a szüleiből meg szánalmas próbálkozásukból.

A parton egy pillanatra megállt.

- Nagymama, ha ezt látnád… - a könnyek sósak voltak, akár a tengervíz, a gyász ezúttal lebegős, könnyebb valahogy.

Eltartott egy darabig, míg észrevette édesanyját a parton. A nő kivörösödött arccal, mezítláb állt a perzselő homokban. A Ferenctől kapott gyöngyös nyakláncot méregette, gyűlölet és kétségbeesés váltakozott az arcán, aztán a gyűlölet győzött - a nő a hullámok közé hajította az ékszert. A gyöngyök már a levegőben szerteszét repültek, megannyi hófehér bombaként csapódtak a tengerbe.

Boti maga se tudta, miért, de utánuk ugrott. Úszott lefelé a mélybe, a nyomás egyre nőtt dobhártyáján, nyelni akart, kiakasztani az állkapcsát, a tenger zúgott, végtelen volt, a gyöngyök pedig egyre csak süllyedtek lefelé, és mikor úgy érezte, a tüdeje megszakad, mert nem bírja tovább, végül tempózni kezdett fölfelé. A tudattal, hogy most már végleges és felesleges a dolog.

Anyja még mindig a parton állt, mikor Boti felért. A nő riadtan, félig eltátott szájjal meredt maga elé. Gyöngymosolyú, mondta róla egyszer az apja. Valamikor rég, amikor még rendben voltak a dolgok.

Botond feje lüktetett a megerőltetéstől. Nem tudta, mennyit merült pontosan.

- A házasságotok – a nőre nézett, aki hirtelen olyan idegennek tűnt, és nem értette, mit igyekezett megmenteni az előbb. Reszketett még most is, de nem a hidegtől. - Legalább… voltak jó emlékek. Ugye, anya, voltak?

Anyja zavarodottan bámult rá. Apáddal elválunk, motyogta végül.