Mi leszel, ha nagy leszel?

Mi leszel, ha nagy leszel? Modern rabszolga!

Azt mondták, így működik az élet. Világra jövésem még különös szenzáció volt a napot kergető felnőttek körében, akik később, mikor már konyítottam az értelemhez, sóhajtották: ez a dolgok rendje. Márpedig iskolába járni kell (ha van tudásvágy, nincs baj). Aztán valahogy becsusszanni egyetemre, természetesen diplomázni, majd szerezni egy rendes munkát.

Kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig.

Kigyermekként még nyugodalmasan ellavíroztattam magam az iskolai rutinnapok oda-visszájában. De ami régen még jó érzést keltett, nos, az közel sem biztos, hogy később is ugyanezt teszi. Érettebbé válásunk rávílágít egyik s másik nézőpontra, és akinek fiatalként van szerencséje többet megtudni az életről, az nagy hatalomra tesz szert. Hiszen később, egész nap az irodában kuksolva, erre csekély esély lesz.

A társadalmi rendszer

Strukturált és megszabott. Normákra vagy szabályokra épül. Ha másként szeretnél élni, hogyan tudod elkerülni a kötelességeidet? Többek között a rendszeres munka is egy ilyen elvárt kötelesség a szememben. Ha kerülöd a munkába járást, egyszerre csak azt veszed észre, hogy a környezeted egy reménybeli utcafront-tarkítónak fog nézni, és titokban várja, hogy lecsapjon rád a természetes szelekció szörnye: ahogy megérdemled. És akkor gondolhatnád: hát ilyen az élet? Az az értékelendő, hogy nem élünk?

Kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig nem élünk.

Egyszer régen elfogadta a mindenkiség, hogy ez a természetes formája egy emberöltő leélésének. Hasznossá tenni testünket-lelkünket a cég profitja érdekében, levedleni vágyainkat a munkahely ajtajánál, és belépni egy érzéstelen gépezetként. Rosszabb helyen esetleg kínosan röhögni egy kollégánkkal, akit annyira nem is csípünk, és introvertáltként egy extrovertált személyiségekre szabott pozícióban teljesíteni a jó fizetésért – és nincs időnk megállítani az időt. De tényleg, mi értelme annak, hogy minden nap a munka végét várjuk? A pénz? És ez kompenzál az elvesztegetett életidővel?

A munka ára

Ha összegyűjtenénk, talán olyan általános motivációs hajtóerőket vehetnénk számba, mint a gyerekek jóléte, az új kütyük megléte, vagy a család nyári külföldi elléte. A legtöbbünknek, amint fizetőeszközt nyomnak a kezünkbe, rögtön átcikázik az agyunkon az a megannyi dolog, amit megvennénk belőle. „Hjaj, de hát az a szép magassarkú! A munkahelyen biztos odalennének érte a kollégák.” „Már megint sietek, muszáj beugranom az autóba – ja, bocsi, klímaváltozás!” Ilyenkor feltehetnénk magunknak pár témába ütköző kérdést: azért ruházkodom, azért költök ennyit az munkahelyi életemre, mert meg szeretnék felelni a közeg elvárásainak? Máskülönben használnám ezeket a dolgokat? Vagy csak kénytelen vagyok megvenni ezeket a tárgyakat és szolgáltatásokat, hogy kompetens maradjak a piacon?

Szóval azért kell a pénz, hogy dolgozzak?!

Kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig hol vagyok?

Sikeresen elvetette a sulykot a fejemben egy kellemes esti beszélgetés közben felmerült tézis, miszerint az iskolarendszer a jövő alkalmazottait szándékozik kiképezni, az innovatívan gondolkodó, vállalkozó típusú emberekre pedig kevesebb hangsúly jut. Ha megkérdeznénk azt a bizonyos kritikus kérdést az utca diákjaitól, és a válaszhalmazból kivonnánk a bizonytalan eseteket, jönne a(z):

Infó, mérnök, PR-HR-IQ-OQ-idk, értékesítő, rendőr… meg minden, mi szem-szájnak ingere.

És ezt szeretnéd is? Háááát…

Természetesen nem mindenki találja meg a megfelelő választ egy ilyen nagy kaliberű kérdésre, de a többségünkbe már fiatalkorunkban belenevelődik a választás kötelező egyhangúsága. Sanszos, ha a környezet még erőlteti is az elköteleződést, hogy a fiatalok tiltakozni fognak a kategorizálás ellen. Hiszen nem értik, miért is kéne egy ültő szakmában leharcolniuk a 40 év kötelezőt nyugdíjig, erőltetett feladatokkal hadakozva, amihez igazából semmi közük – és érdekük se származna belőle, ha valaki ezért nem fizetné ki őket. De mégis, aki ezt az utat választja, kénytelen annak az erőltetett tempónak megfelelni, ami nem őket szolgálja, hanem felhasználja egy lebegtetett cél eléréséért.

Kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig, kilenctől ötig eladtam az életem.

Már nem is tudjuk, mikor számított a természetes emberi tevékenységek preferálása általánosnak, de biztos vagyok benne, hogy az ember, mint élőlény nem bizonyos munkákra hivatott. Nem természetes, hogy a vitálisnak teremtett fiatal test naponta 8 órát lapul bele egy…székbe. Ahogy az sem mondható annak, hogy hasonló időintervallumban mintatermékeket rotáltatunk egyik futószalagról a másikra, miközben hibát nem véthetünk. Vagy esetleg a stressztől ködös fejek és háborgó szívek, amik a folyamatos döntési teherrel járhatnak. Hát nem ünnepelni kéne azt a hihetetlenül összetett testet, ami megadatott nekünk, és annyi mindent teljesített parancsra? Miért nem ápoljuk, értékeljük, szeretjük? Magunk ellen vagyunk.

És mégis

Ugyanakkor bizonyos szempontok szerint a munka igazából gondoskodás önmagunkról. Egy jó munkahely ösztönöz a fejlődésre, és támogatja a testi-lelki felüdülésünk. Lekever egy büdösnagy pofont, mikor épp elhenyélnénk az életünket. Hívhatjuk terápiás tevékenységnek is, ha a bolyongó léleknek támaszt nyújtanak a rutinba foglalt, esetenként figyelemelterelő mindennapok. Vajon hogy értékelnéd a szünidőt, a tudást, az alvást, az otthon főzött ételt, ha alapvetőek lennének? Ezek az intézmények szintén hasznosak lehetnek a nyelv és az emberi interakciók gyakorlásaként. Csak épp nem valók mindenkinek. Az olyan túlgondolkodó perszónák, mint én, legalábbis szinte biztos, hogy kerülőutakat tesznek.

Sokat tűnődők azon, vajon hogyan érezhetik magukat mások, milyen gondolatok cikáznak át a fejükön nap mint nap. Mikor éveken keresztül reggelente és délutánonként ugyanazt az utat járják, mit gondolnak, és miért teszik? Hogy az ő lényük csendben utazik mindig ugyanazon a buszon, és körülveszi őket egy különös közeg, ami értelmetlennek látszik abban a pillanatban, mikor eszükbe jut a bizonytalanság. Mikor minden biztos tényező, mint az állandó munka vagy az iskolai rutin szilárd talajt nyújtó érzete szertefoszlik, és megüli a fejet a pánik. A félelem attól, hogy tartalom nélkül éljük le ezt az egyetlen életünket, meghunyászkodva, elkényelmesedve.

Mit keresek én ezen a buszon? Mit…keresek?

"A Prisoner who has never seen the world outside of prison, would say that's just how life is"