Interjú Árendás Péter Igazgató úrral

A legutóbbi ballagási beszédében hangzott el azon kijelentése, miszerint „mindenkinek el kell döntenie, hogy érdekek, vagy értékek szerint éli az életét”. Ön számára mik képviselnek értéket?

Elmondok erről egy történetet. Ezelőtt körülbelül húsz évvel volt egy dráma tagozatos osztály. Én voltam a matektanáruk. Ez egy 16-18 fős pici osztály volt. Nem mondok neveket, volt egy srác, aki nagyon szépen szavalt. Föllépett minden évben valami kis műsorban, énekelt, színdarabokban játszott, ilyesmi. Ez a srác valami bűn rossz, nagyon szerencsétlen, tehetségtelen volt matematikából. Meg is bukott rendszeresen, félévkor mindig, év végén vagy igen, vagy nem. Ha jól emlékszem, egyik alkalommal egy Kosztolányi verset szavalt a színpadon. Én lehettem körülbelül negyvenvalahány éves, és mikor végig hallgattam azt a verset, rádöbbentem, hogy addig csak a vers alig felét értettem, és ahogy szavalt, feketén-fehéren kiderült a hangsúlyozásból, az előadásmódból, hogy ő sokkal jobban érti, mint én, felnőttként. És akkor, abban a két percben teljesen megfakadtam. Megfogadtam, hogy soha senkit nem szabad leírni. Mindenkiben van valami komoly érték, érzékenység, vagy empátia, amit lehet, nem is veszünk egyből észre. Onnantól, ha lehet így fogalmazni, egy nagyon komoly értékképző folyamat működik bennem, hogy mindenkiben igyekezzem megtalálni azt, amiben ő tehetséges. Tehát összefoglalva olyasmiket tudnék mondani, mint a másikban való érték felfedezése, a bizalom benne, az elfogadása szuverén emberként, társként, partnerként, diákként. Addig, amíg vissza nem él ezzel a bizalommal. De ilyen szinte sosem fordul elő.

És az iskola képes ezt tolmácsolni a diákok felé?

Én úgy gondolom, hogy a tanárok nagyon nagy része hasonló felfogású. Illetve kevésbé ismert adat, hogy hozzánk több, mint száz általános iskolából jelentkeznek diákok. A bekerülők persze nem ennyiből jönnek, de legalább 50-60-ból. Sok helyről sokféle diák érkezik, és én azt látom, hogy az osztályok döntő többségében pont a színesség, a sokszínűség miatt alakul ki olyan elfogadó, befogadó légkör, hogy én sem tanárként, sem igazgatóként nem találkozom olyan esettel, amikor valakit kigolyóznának, vagy kiközösítenének. Valami nagyon komoly elfogadást látok a diákok részéről is, és szerintem ez egy egymást erősítő folyamat. A diákok és a tanárok is egyre toleránsabbak és türelmesebbek egymással, és így az egész iskolai közösség egyre inkább ebbe az irányba tolódik.

Mi fejt ki nagyobb hatást az itt tanuló diákokra, az iskolarendszer elvárásai, vagy inkább a közösségé?

Ha egy iskola elkezd produkálni jó eredményeket – és mi jó húsz éve elkezdtünk – akkor beindul egy komoly szelekció. Egyre jobb képességű gyerekek jelentkeznek hozzánk, azokból egyre jobbakat lehet fölvenni. Ma már ott tartunk, hogy hatszoros, hétszeres a túljelentkezés. Kis túlzással majdnem kitűnő gyerekek kerülnek be, 4,6-os átlag alatt nem is nagyon. Így a jó teljesítményt könnyebb produkálni, hisz kiváló képességű diákokból viszonylag könnyű kiváló eredményeket kihozni. Ami viszont nem jár együtt a szelekcióval, az pont a közösség. Azt a részét sokkal nehezebb elérni, hogy toleráns, befogadó, a másikra kíváncsi, a másikat őszintén megérteni akaró diákok legyenek köztünk. Ennek szinte semmi szignifikáns köze nincs ahhoz, hogy az illető milyen matekból, milyen magyarból, hány ponttal került be az Illyésbe. Ezentúl nagyjából hat-nyolc éve fölismertük, hogy a teljesítményt nem lehet minden szintnél tovább fokozni, hisz akkor egy idő után megjelenik a szorongás, a teljesítménykényszer, a túlterhelés, amit szintén kezelnünk kellene. Nagyon nehéz lenne aprópénzre váltani, hogy mit csinálunk nap, mint nap a közösségteremtés érdekében. Ha le kéne írnom, hogy pontosan mi van a tantervben, az iskola programjában konkrétan, bajban volnék, hogy ennek elérése érdekében tételesen mit is kell csinálni. Ezek csak úgy kitermelődnek egyfajta közösségi tevékenységként. Ha le kell tennem a voksomat, a közösségi lét legalább olyan fontos, mint a klasszikus iskolai teljesítmény.

Ön nemrég belecsöppent egy érdek-alapú konfliktusba az Emberi Erőforrások Minisztériumával. Arra a nagy botrányt kiváltó esetre gondolok, amikor visszadobták az újabb ötéves pályázatát az iskola vezetésére, amit aztán egy évre mégis meghosszabbítottak. Miként élte meg ezt?

Ne tűnjön megkerülésnek, de hadd kezdjem azzal, ami a személyemnél egy fokkal fontosabb. A diákok, a szülők, és a tanárok mondtak egy véleményt a pályázatomról. Nézzük ezt a három szereplőt. Kezdjük a diákokkal. Itt az Illyésben tanul körülbelül hatszáz diák. Annyira nem vagyok naiv, hogy azt feltételezzem, a diákok közül akár egy is végig olvassa azt a harminc oldalas igazgatói pályázatot. De azért azt már hadd tételezzem fel, hogy ebből a hatszázból elég sokan meg tudják ítélni, hogy itt színvonalas, jó légkörű oktatás folyik, vagy sem. Ebből a hatszázból körülbelül kettőszáz választókorú felnőtt állampolgár. Most szeptember elsejétől az ő véleményüket semmibe veszik. Ugyanez a szülőkre. Az ő gyerekükről van szó, az ő oktatásukról, az elkövetkező öt-hat évre. A szülőkről ezzel most azt mondják, hogy hát kit érdekel az ő véleményük, kik ők, hogy véleményezzék egy iskolaigazgató eddigi tevékenységét? Tegyük fel, páran közülük elolvasták a pályázatot, de ők sem tömegesen. Tehát nem a harminc oldalas szöveg alapján hozták meg a döntésüket, hanem a benyomásaik alapján. Itt arról a kérdésről van szó, hogy egy szülő jogosult-e, alkalmas-e, képes-e megítélni, hogy ahova a gyereke/gyerekei hosszú évekig járnak, abban az iskolában milyen tanári, vezetői munka folyik. Ők döntöttek is, de ez sem volt szempont, és most szeptembertől már nem is lesz, amíg ez a törvény érvényben marad. Hogy a harmadik szereplőre térjek rá, itt van egy hatvan fős tanári kar. Igazából mindenkinek ugyanolyan diplomája van, mindenki ugyanolyan végzettségű. Itt azt szokták felhozni, hogy de hát a BMW-gyárban sem a gyári kollektíva mond véleményt a vezérigazgatóról, vagy az ügyvezetőről. De a BMW-gyárban azért van portás, meg főmérnök is. Van, aki átlátja az egész folyamatot, és van, aki csak egy csavart húz be. De itt van hatvan ugyanolyan diplomával rendelkező tanár, akik hellyel-közzel az iskola egész működését átlátják. Róluk is azt mondják ezzel, hogy nem számít a véleményük, ráadásul úgy, hogy egyetlen pályázó volt, és a szavazataik nem oszlottak meg kettő-három között. Nekem legalább akkora arculcsapás volt a másik három szereplő semmibevétele. Vagyok már annyira tapasztalt, vagyok olyan régen a pályán, hogy én ezt elviselem. Valamennyire túltettem magam rajta egy-két nap alatt, de kinullázni és semmibe venni olyan szereplőknek a véleményét, akiknél jobban senki nem illetékes megítélni egy ilyen munkát, az sokkal nehezebben viselhető el.

Tervez ezek után újra pályázni, ha lejár a mandátuma egy-öt évre?

Újra pályázni csak öt évre lehet. A válaszom, hogy itt nagyon komoly stratégiai megfontolások alapján kell dönteni az iskolavezetéssel és tanári karral közösen. Nyilván a diákság és a szülői szempontok is figyelembe vehetők, de stratégiát csinálni egy tágabb kör nemigen tud. Át kell gondolni, hogy az Illyés szempontjából mi várható. Hogy mi a legjobb, azt biztos, hogy nem én fogom eldönteni egyedül. Ezt az Illyés szempontjait sok tényező alapján végig gondoló, általam nagyra értékelt öt-tíz fős stratégiai kör fogja eldönteni. Hogyha az Illyés érdeke, hogy mindenképp egy ilyen kipróbált ember maradjon az élén, akkor fogok pályázni. Viszont az iskola öt-tíz éves jövőjének mérlegelése hozhatja azt is, hogy nem biztos, hogy én vagyok a nyerő személy. Ha ez a stratégiai megfontolás azt hozza ki, hogy más személlyel lehet az eddigi hagyományokat, szellemiséget, színvonalat fenntartani, akkor lehet, másnak kell pályáznia. Ez a megfontolás pedig még előttünk van.

Amikor az eset történt, érzékelhetően sokan felháborodtak, és rengetegen kiálltak Ön mellett. Hogy élte meg?

Nagyon-nagyon jó érzés volt. Negyven éve Budaörsön élek, de általában csak nyáron van időm gyalogolni. Akkor találkozom az Illyésen kívüli emberekkel, a budaörsi polgárokkal. Ennél fogva kevés embert ismerek, engem viszont sokkal többen. Nyáron, mikor a döntés megszületett, nagyon hamar publikussá vált, sokan napokon belül megtudták. Engem ennyi ember még meg nem állított. Bárhol a városon belül. És ami egy fokkal még különlegesebb, hogy én minden nyár végén eltöltök Somló-hegyen egy-két napot a barátaimmal, és azon a környéken vadidegen emberek megszólítottak, hogy láttak, hallottak, ismernek, és nyilvánvalóan egy szőlőműves nem tud semmiben segíteni nekem, de amikor azt mondja egy ember, akit életemben először láttam, hogy ha bármiben tud segíteni, jöjjek, szóljak, mondjam… Én még ennyi önzetlen segítő szándékkal életemben nem találkoztam.

Ez valamennyire az Ön hozzáállásának a beigazolódása. Mármint, hogy a tehetséget és a jót kell felkutatni az emberekben.

Egyszerűbben fogalmaznék. Nekem ez a negyvenedik tanévem itt az Illyésben. És azt gondolom, hogy ebben a negyven évben én talán senkit sem bántottam. Ha nem is mindig fedeztem föl az értékeit, nem láttam meg, mert fáradt voltam, vagy nem volt rá szemem – ez lazán belefér. De – legalábbis szándékosan – sem tanártársamat, sem diákot soha nem bántottam. Amilyen szerény eszközeim voltak, próbáltam segíteni. Szerintem ez elmondható. És annyi valószínűleg egy szélesebb körben is átment, még ha valakinek semmi köze sincs az Illyéshez, hogy ez az iskola nekem nagyon fontos, ebben rengeteg energiám van. Talán elég egy vadidegennek is, hogy itt van egy ember évtizedek óta, ez a keze munkája, benne van a szíve, benne van a lelke – igazságtalanság történt vele. Valami ilyesmit tapasztaltam.

Mit üzenne azoknak, akik most lépnek ki a világba?

Amit a legutóbbi ballagáson mondtam. Legkésőbb húsz éves korára mindenki döntse el, hogy érdekek vagy értékek szerint él. Én ezeket nem váltogattam. Persze minden árnyalódik, csiszolódik, de hosszú távon ki kell alakítani, és vállalni azt, akivé válunk. Nem kell persze mindig feltépni az ingünk, hogy ide lőjetek, de ha színt kell vallani, az ember legyen őszinte, és vállalja, amit gondol. Nekem ez nagyon bejött.