Most

A város peremén sivít e dal.

A táj lüktet nem az elmulás

a beomló alkonyon

puha szárnyakon száll a korom.

S ha leszáll az éj,

ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén,

hiába növesztett húsz csikorgó télen át a kín.

Rózsa a holdudvaron, kenderkötél a nyakamon,

és te elviszed a világosságot.

Észre sem veszed, hogy kihúzom magam, mikor a jövőről beszélek:

majd hidak robbannak a szegény emberekben,

nincs hiába minden, és a minden

nem siklott ki föltépett ereinken.

De te karóval jöttél, nem virággal,

“Miért nem éjszaka álmodtál?”

Lásd soha, soha senki nem mondta, hogy jó vagy.

Hiába hát a bánat, szép embertelenség.

A semmi ágán ül szívem,a

Alattam kő és üresség fölöttem.

Óh hát miféle anyag vagyok én?

Miféle lélek és miféle fény?

Embernek születtem én.

Keresztes Hanna