Illyés Lapok




Halihó, kedves Olvasó! Ez itt az Illyés Lapok, az Illyés Gyula Gimnázium diákújsága. Célunk az értékteremtés, a rendszeres művészeti dózis "adagolása" és a diákpublikációk megjelenésének elősegítése. Ezen dolgozik nap mint nap kicsi, de annál lelkesebb csapatunk 2018 óta. Interjúk, versek, novellák, ajánlók, diákfotók minden mennyiségben. Olvass, alkoss, gondolkodj velünk! Nézz be hozzánk, vár az Illyés Lapok!

Legfrissebb cikkeink

Le fogok zuhanni

Ezért volt az egész?



Üdvözöllek a Könyvsátorban, Kedves Utazó!

Higgy önmagadban és bízz a közösségben!

Interjú Árendás Péterrel, az Illyés Gyula Gimnázium búcsúzó igazgatójával


Rendhagyó ballagás tanúi lehettünk ma délelőtt az Illyés Gyula Gimnáziumban. Ez nem véletlen, hiszen a ballagó személye sem hétköznapi. Olyan Embert búcsúztatott ma az egybegyűlt diákság, tanári és szülői közösség, akinek nemcsak munkája, de puszta jelenléte is meghatározta a gimnázium arculatát az elmúlt 41 évben. Mi mással búcsúzhatna az Illyés Lapok, ha nem interjúval? Igazgató Úr, Örökös Tanár, Árendás Péter, reméljük, még találkozunk!

Forrás: Budaörsi Infó

Köszönjük szépen, hogy igent mondott a felkérésünkre, és ezt a történelmi interjút megcsinálhatjuk!

Egy korábbi, Önnel készült interjúban hangzott el az, hogy aki ide jön hozzánk az Illyésbe tanítani, az innen is megy nyugdíjba. Az Ön története épp ezt az állítást támasztja alá.

Valaha nagyon nem hittem volna, hogy tanári pályára kerülök. (Van egy félrefordítás, ami úgy hangzik, hogy a kivétel erősíti a szabályt. De az erősíti szó nem jó. Ez úgy hangzott eredetileg, hogy a kivétel bizonyítja a szabályt. Én ennek a kivételnek tekintem magamat, aki sosem akart tanár lenni, mégis az lett.) Amikor diplomát szereztem az ELTE-n, kötelező volt pályázni mindenkinek legalább egy munkahelyre. Egyetlen egy gimnázium volt Magyarországon, amelyik megpályázható volt azzal a biztos eséllyel, hogy úgysem vesznek föl, a Budaörsi Gimnázium. Matematika-fizika szakon végeztem, de matematika-földrajz szakon hirdettek állást. Biztosra mehettem, hogy ugyan túl vagyok a pályázaton, mert az kötelező volt, de nem engem fognak felvenni. Így is történt. Túl voltam rajta, eszem ágában nem volt még munkába állni. Bevallom őszintén, akkor még tanulni, világot látni szerettem volna. Mivel megvolt a telefonszámom itt a gimnáziumban Budaörsön, és az egyetlen fizikatanár augusztus 28-a környékén elment, felhívtak kétségbeesve 29-én vagy 30-án, hogy legalább egy-két hétig vállaljam el, hogy tanítok. Nem hittem akkor még benne, pedig valóban úgy van, hogy ha az ember elkezdi a tanári pályát, akkor van egy első osztálya, egy első csoportja, aztán amikor lépne, otthagyná és váltana, mert végül is nem erre készült, akkor már felelősséget vállal, elköteleződik, hogy na, azért őket még végigviszem. Aztán peregnek az évek, nekem már a 41. itt a gimiben. Szándékom abszolút nem volt erre a nagyon nehéz és nagyon el nem ismert pályára tévedni. De azt tapasztaltam, és középkorú korom óta egyre inkább érzem, hogy ha fizikálisan nem is, de szellemileg frissen tartani, feltölteni egy embert semelyik más foglalkozás nem tud, mint a diákokkal való napi találkozás, a tanítás.

Diákként milyen hivatásra készült? Miért választotta a matematika-fizika irányt?

Harmadikos koromban -ez most 11.-nek felel meg- orvosira készültem. A bátyám orvos, ő akkor tanulta éppen az anatómiát. Amikor ezt láttam, azt mondtam, hogy én ezt nem vagyok hajlandó bemagolni. Ekkor figyeltem fel a mérnöki pályára 4. környékén. Imádtam a versenyautókat, a motorokat, és jelentkeztem a Műszaki Egyetem Gépészmérnöki Karára. Aztán rájöttem, hogy engem legalább annyira érdekelnek az erőművek, aztán később majd az atomerőművek, meg a naperőművek, ezért a szóbelit már a Villamosmérnöki Karon tettem. A katonaság alatt (akkoriban mindenkit elvittek egy évre katonának) lejöttek a Villamosmérnöki Karról az egyetemisták mesélni, hogy milyen gyönyörű szép labormunkák vannak. Vannak 6 órás, 8 órás, 10 órás laborok, és ott mérnek! Mindent mérnek! (itt láthattunk egy Árendás Péter-es ironikus mosolyt - a szerk.) Az egyik szabadságom alatt katonaként bementem az Oktatási Minisztériumba, hogy engem ugyan felvettek a Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karára, de hova mehetnék máshova, mert nagyon-nagyon jó felvételit írtam. A megszólított hivatalnok ezt mondta: “Nézze, fiatalember, ahol matematika-fizika volt a felvételi, bárhova mehet az országban, válasszon!” Akkor azt gondoltam, hogy a legelméletibb, a mérnöki képzéseknél mégis jóval kevésbé specializált az ELTE-n a matematika-fizika szak mindenféle tanári vágyak, vagy bármilyen elképzelések nélkül. Matematikával és fizikával szerettem volna foglalkozni, nem akartam választani a kettő közül. Így alakult, nem készültem a tanári pályára. Azt gondolom, hogy az a normális, hogy az ember 17-18 éves kora környékén rengeteg mindent kipróbálna. Nagyon széles a skála, és teljesen megértem azt, akinek még fogalma sincs, pontosan merre menne tovább.

Hogy lett ebből a szerteágazó érdeklődésből, illetve a nem feltétlen tanári törekvésekből igazgató?

Megint eszem ágában nem volt. Sem a pályán megragadni, pláne nem valamiféle ilyen beosztásra szert tenni, vagy ilyet gyakorolni. Csak aztán ugye törvényszerűen “elkapott a gépszíj” abban az értelemben, hogy szaktanár voltam, aztán osztályfőnök lettem, aztán a matematika munkaközösség vezetője. Aztán felkértek igazgatóhelyettesnek, 15 évig voltam ebben a pozícióban. Tehát minden egyes szegmensét végigjártam az iskola világának, és egyszer csak ott találtam magam ezelőtt 17 évvel, hogy szóba került az igazgatói pozíció. A gimnáziumot 1964-ben alapították, rajtam kívül négy igazgatója volt. Én 1980-ban kerültem ide, de kuriózumnak mondanám, hogy a gimnázium összes igazgatójával dolgoztam hosszabb-rövidebb ideig. Hármójukkal teljes ciklusokon keresztül, elég komoly benyomásom volt többféle intézményvezetői mintáról, beleláttam abba, mit jelent iskolát igazgatni, és ez nekem nagyon tetsző, nagyon-nagyon csábító kihívás volt. Így lettem igazgató.

Amikor megválasztották, eltervezte, mennyi ideig szeretne hivatalban maradni?

Ötvenéves korom környékéig, talán egy picikét tovább. Azt gondoltam, hogy ki fogok még valami mást is próbálni a pályám során, nem fogom itt leélni az aktív éveimet a gimnáziumban. De az évek múlásával ez egyre jobb és jobb közösség, egyre jobb és jobb gimnázium lett. A diákok is, a szülők is, a kollégák is olyan közösséggé váltak az elmúlt 25-30 évben, amit egyre nehezebb lett volna itt hagyni, és nem is voltam rá képes.

Szóval a közösség marasztalta tulajdonképpen.

Igen, meg az a rengeteg közös munka, érték, amit láttam felépülni, megvalósulni. Benne volt a szívem-lelkem, ezt már nem tudtam elhagyni. Ezért “ragadtam” itt az Illyésben, de abszolút nem bánom.

Mindenki életében előfordulnak komoly kihívásokkal teli időszakok, a legjobb munka esetében is megeshet, hogy az ember elgondolkozik, szeretné-e folytatni. Önnel fordult elő olyan, hogy komoly mélypontra került, és átgondolta, hogyan folytatja tovább, ha egyáltalán folytatja?

Nagyon megviselt az iskolák visszaállamosítása. 2011-ben jött ki az az oktatási törvény, aminek az a hivatalos neve, hogy törvény a köznevelésről. Ennek hatására az önkormányzati fenntartásból az iskolák nagyon nagy része visszakerült állami fenntartásba. Krisztus korú, pont 33 éves voltam 1989-ben a rendszerváltáskor. Tisztán emlékszem arra, hogy az akkor létező minden rendszerváltó párt a kisgazdáktól kezdve a Fideszig, az MSZP-n keresztül a szociáldemokratákig, a kereszténydemokratáktól a Demokrata Fórumig a kerekasztalnál helyet foglalva egyetértett néhány dologban. Ilyen volt például az, hogy a nevelésben mindenek fölött a családnak van döntési joga. Az oktatás mindenek fölött a helyi közösségek kezében van jó helyen. Teljes konszenzussal állapodtak meg abban, hogy az oktatás letéteményese az önkormányzat.

Erre mi is emlékszünk egyébként.

'89-re?

2011-ben.

2011-et, amikor a törvény visszaállamosította az oktatást, úgy éltem meg, mint a Rákosi-korszakban élhették meg az egyházak, akiktől elvették és államosították az iskolákat. Ez most valami nagyon hasonló volt. Komoly dilemmát okozott egy-két éven keresztül (2011-13 környékén) hogy szabad-e, kell-e, lehet-e folytatni az új törvény értelmében. Van három alapérték, amelyek nélkül a gimnázium nem lehet gimnázium: az autonómia, az önkormányzatiság és a szubszidiaritás, ami azt jelenti, hogy minden döntést ott, azon a szinten kell meghozni, akiket érint, ahol a legközvetlenebbül ki tudja fejteni a hatását. Ebből a három értékből lényegében semmi nem maradt. Engem ennyire talán más nem viselt meg itt az elmúlt hosszú pályám során. Akkor rengeteget őrlődtem, és arra jutottam, hogy most (2011-ben - a szerk.) arra van szüksége ennek a közösségnek, hogy mindenki, akinek sajátja az Illyés, aki ismeri az itt lévő folyamatokat, aki igazából benne volt azok kiépítésében, annak keseregnie lehet, de kiszállni nem szabad. És akkor így túljutottam ezen a néhány éven. A felelősség meg a közösség átlendített a holtponton.

Mit gondol, azóta változott az illyéses közösség vagy az összetartó erő az Illyésben?

Ennyire központi változásokat nem lehet megúszni anélkül, hogy magunk is változnánk. Mindig érdeklődve faggatom azoknak a diákoknak a szüleit, esetleg más igazgatókat, tanár kollégákat, akik nagyon jó nevű gimnáziumokból szeretnének hozzánk átjönni. Tízből nyolc-kilencszer az a válasz, hogy lényegében matekból, nyelvekből, mindenből, ami fontos, az Illyésben a diák megkapja, amit máshol is megkapna. De az Illyés szellemisége, nyitottsága, a másik elfogadása, a közösségi élet és a mások tiszteletének igénye párját ritkítja. Hiába nagyon jó csengésű annak a másik gimnáziumnak a neve, a mi közösségünk talán ütésállóbb, vagy ellenállóbb, vagy szorosabb a kohézió köztünk, mint a legtöbb másik gimnáziumban. Tehát a 2011-es törvénymódosítás hatása mindenképpen érezhető, de nem volt megrendítő, ami miatt az Illyés közössége ne lenne továbbra is értékes és kívánatos rengeteg ember számára.

(Szerintem tanúsíthatjuk mindannyian, hogy ez máig így van.)

Egy beszédében azt mondta, hogy igazgatónak lenni magányos dolog. Ezt már az igazgatói pályafutása elején is tudta, vagy a 17 évnyi igazgatói tapasztalata mondatta Önnel?

Én nagyon kiváltságos helyzetű igazgatóhelyettes voltam 15 éven keresztül. Nekem nem kellett semmiféle igazgatóhelyettesi munkát végeznem. (nevetés - a szerk.) Nem tudom, ti mennyire láttok bele, de az igazgatóhelyettes foglalkozik a helyettesítéssel, tantárgyfelosztással, mindenféle adminisztrációval: naplók rendben vannak-e, bizonyítványok rendben vannak-e, érettségi jelentkezés rendben van-e. Én lényegében iskolaépítéssel foglalkoztam: milyen tagozatok induljanak, merrefelé haladjon az Illyés. Ebben teljesen szabad kezet kaptam, és az igazgatási jellegű feladatokat nagyon közelről láttam már igazgatóhelyettes koromban is. Az is teljesen világos, hogy a jelenlegi iskolavezetés (3 igazgatóhelyettessel - a szerk.) a legjobb kollektíva, sokkal szélesebb körű, mint az átlagos gimnáziumokban. De a legjobb iskolavezetés mellett a legvégén A-t vagy B-t mondani mégis mindig az igazgatónak kell. Ebben az értelemben mondom én, hogy ez egy magányos műfaj, mert a végső szót, a végső döntést én hozom meg. A legjobb kollégák, a legjobb iskolavezetés, a legdemokratikusabb vitakultúra vagy döntési mechanizmus mellett is valakinek ki kell mondania a végső szót. Van, mikor öt percen belül kell kimondania, ha annyira éles a szituáció. És ilyenkor mindig az igazgató az, aki felvállalja a felelősséget. Ebben benne van a hibázási veszély is, és ez mindig egy magányos embernek a döntése.

Mit gondol, mennyire kell válaszfalat húzni egy igazgatónak a diákoktól - vagyis az igazgató és a diákok között mennyire kell válaszfalnak lennie?


Ez teljes mértékben egyéniségfüggő, én viszonylag távolságtartó embernek tartom magam, nem vagyok olyan nagyon-nagyon barátkozós a kollégáimmal sem. A legkevésbé sem gondolom, hogy távolságot kellene tartani, és megkövetelni a tisztelet-elvűséget, de ez mindenkinek önmagából jön.


És ez ideális lehet?


Igen, én nem hiszem, hogy van jó vagy rossz. Azt gondolom, hogy az ember legyen önmaga, de még ennél is fontosabb, hogy szándékosan senkit nem szabad bántani, sérteni, senkit nem szabad olyan helyzetbe hozni, hogy neki az kellemetlen, neadjisten megalázó, bántó legyen! De ha az ember önmaga, és tegnap is ilyen volt, A-val is ilyen, B-vel is ilyen, holnap is ilyennek várható, akkor a jó értelemben vett kiszámíthatóság, kiismerhetőség nagyon fontos. De a skála nagyon széles, és attól függ, hogy emberileg milyen típusú a vezető.


Akkor ez egyfajta konzisztencia?


Igen, igen.


Van olyan élettapasztalata, amelyet a civil Árendás Péter tanult az igazgató Árendás Pétertől, és fordítva?


Hadd használjam a civil helyett a citoyenne (polgár franciául - a szerk.) szót. A polgár szót nem akarom használni, mert annyi minden rárakódott már, hogy az sokféleképpen érthető. Ezt a klasszikus szót értem én civilen. Igazgatóként ismertem föl egyre világosabban, ahogy teltek az évek, hogy sokféle igazság van. Nézőpontok, érdekek, személyek, ügyek mentén lehet sokféle igazságot találni, és nagyon ritkán van abszolút igazság. A tökéletes döntést nagyon nehéz meghozni. Az esetek döntő többségében van egy optimális döntés (sokszor egy “legkisebb rossz”). Azt elfogadtam nagyon komoly igazgatói tapasztalatokból is származó módon - magánemberként is - , hogy sokszor meg kell elégedni a méltányossággal. Nem igaz, hogy mindig van igazságos megoldás, igazságos ítélet vagy igazságos döntés, de arra legalább törekedni kell, hogy legyen méltányos mindenkivel szemben. Ez talán az igazgatóságom alatt erősödött föl bennem. A másik oldalról meg talán a konokságot hoztam. Állhatatosságot, hogy nem szabad abbahagyni, végig kell csinálni, nem feladni, nem engedni. Ezek nagy szavak, és nem lehet őket betartani, de a kompromisszumokra lehet törekedni.


Több igazgatóval dolgozott együtt az elmúlt negyven évben. Tekint bármelyikükre példaképként?


Az 1964-ben alapított iskola első igazgatója Bandúr Aladár volt 15-16 évig. Amikor idekerültem, először vele találkoztam, őt követte 5 éven keresztül Asztalos Zoltánné, neki már a teljes ciklusában itt voltam tanárként. Utána 5 éven keresztül Veresegyházi Béla, majd Tóth Béla, aki mellett igazgatóhelyettes voltam 15 éven keresztül. Vele - nagyon komoly közösséget vállalva egymással - vágtunk bele, 1989-ben, a rendszerváltás idején valami nagyon új szemléletű iskola létrehozásába. Tőle tanultam a legtöbbet, mert nagyon-nagyon tudatos, nagyon-nagyon okos, felkészült, és ízig-vérig demokrata módon próbált iskolát teremteni, a legtöbbet magasan tőle tanultam.


Egyéb példaképei vannak?


Nehezen tudnék megnevezni konkrétan 1-2 embert, aki a példaképem. Van, akinek zseniális a problémamegoldó képessége, van, akinek zseniális az érzelmi intelligenciája, van, akinek zseniális a stratégiai tervezőképessége. Ezeket a képességeket nem tudom egy emberbe sűríteni, ezért mondom azt, hogy nincs konkrét példaképem.


És volt valaha olyan diák, aki valamilyen módon megfelelt az imént vázolt zsenialitásnak?


Elmondok egy történetet, ami nekem tanárként megváltoztatta az életemet. Volt egyszer itt egy drámatagozatos, kis létszámú osztály, akiknek nem vállalta senki a matematika tanítását, mert … hát… nem ez volt a legerősebb oldaluk. Érdekeltek ezek a gyerekek, én voltam a matektanáruk 4 éven keresztül. Csapnivalóan rosszak voltak, én meg még elég fiatal (35 év körül lehettem), és bevallom, magamban megvolt a véleményem, hogy többen milyen képességűek matematikából. Az egyik srác (16 éves lehetett) egyszer egy iskolai rendezvényen elszavalta Kosztolányi Dezső Játék című versét úgy, hogy rájöttem, hússzor mélyebben érti 16 évesen, mint én. És akkor egy pillanat alatt eldőlt bennem, hogy többé senkit nem ítélek meg a matematikatudása, a jegyei, dolgozatai alapján arról, hogy ő milyen képességű, milyen érzékenységű, milyen mélységben gondolkodik, mert hogy az rém igazságtalan és méltánytalan. Az a srác nem példakép, de az értékeivel mintát adott nekem, hogy tessék erre odafigyelni, mert attól, hogy nem lehet látni valakin, hogy olyan mélységek vannak benne, amit föl sem tételeztem volna, attól még lehet. Lehet, hogy hússzor jobb bármiben is, mint én valaha is leszek.


Ez egy tanulságos sztori volt.


Nagyon, nagyon. A mai napig egyértelműen tart a hatása.


Egy két évvel ezelőtti interjújában azt mondta, hogy fontosnak tartja, hogy megismerjük egymás értékeit. Mit gondol, Önt mennyire ismerik a diákjai, és Ön mennyire ismeri a diákjait, akiket tanít?


Ez összefügg valamennyire azzal, hogy az ember mennyire tudja magát elfogadtatni, mennyire tárulkozik fel, mennyire adja ki magát. Távolságtartó vagyok, van egy olyan személyes szférám, amibe sem kollégát, sem diákot, igazából nagyon kevés baráton kívül senkit nem engedek behatolni. Ez a határ talán egy fokkal erősebb, mint jó néhány embernél. Például az összes diákot szigorúan a keresztnevén szólítom, és nem becézem. Tehát a Pali az Pál. Akit mindenki úgy hív, hogy Bori, az Borbála. Azért, mert a barátnőjének meg a barátainak, társainak Bori, engem nem hatalmazott fel semmire. Ő valamilyen körnek Bori, de igazából Borbála, és nem akarok behatolni az intim szférájába. Ennek ellenére az emberek nagyon érdekelnek, lényegesen többet vélek tudni jó néhány diákról, mintsem ő azt gondolná. Sok mindent látok abból, amit ő csinál az órákon, szünetben, az aulában, vagy egy kiránduláson. Azt gondolom, hogy a tippeltnél mélyebben és jobban ismerem a diákokat, bár ezt nagyon kevesen látják át, szerintem a többség nem ezt gondolja.


Iskolai beszédeiből nem maradhatnak ki a számok és a jeles események dátumainak elemzései. Hogyan vált hagyománnyá, és mennyit foglalkozik a számokkal a mindennapokban?


Ez úgy pontos, hogy számokról lényegében a szalagavatókon beszélek. A szalagavató jelentős, ünnepi esemény, és a szülők, vendégek, barátok a legkisebb mértékben sem az igazgatói dumára kíváncsiak. Ott valami nagyon rövidet kell mondani, ami legyen annak az évfolyamnak szóló, csak rájuk jellemző, csak arra az évszámra vonatkozóan különleges. Sokszor nehéz megtalálni, hogy melyik évszámhoz mit lehet matematikai szempontból is értelmeset mondani, ami tényleg igaz, jellemző. De ott valami frappánsat, rövidet kell mondani, hiszen nem rám kíváncsiak, és mégis mondtam valamit, ami nem butaság, nem közhely talán.


És mégis egyedi lesz, mint minden bor - minden évjárat?


Igen.


Reál tantárgyakat tanítani gyakran nem egyszerű feladat. Ön mit gondol, a matematikának melyik a legnehezebben elsajátítható része?


Vannak az élővilággal foglalkozó tantárgyak, vannak a társadalommal foglalkozó tantárgyak, vannak a nyelvvel, kommunikációval foglalkozó tantárgyak, vannak a művészetekkel foglalkozó tantárgyak, de most nem sorolom, mert a lényeg érthető. Nekem nem humán-reál kettébontás van a fejemben, hanem ennél finomabb. Nem hiszem, hogy nehezebb lenne tanítani az egyik tantárgyat, mint a másikat, mindegyikben van egy csomó szépség. Talán a legszebbek a határterületek, amikor egymásba lógnak a különböző tudományok.

A matematikáról konkrétan… Valószínűleg mindenki gondol rá, de nem biztos, hogy mindenkiben tudatosul, hogy a matematikát, fizikát ti körülbelül a középkor végéig tanuljátok. Az integrálszámítás, differenciálszámítás, és a newtoni mechanika több száz évvel ezelőtt megfogalmazódott területek. Matematikából, fizikából már a 19. század is kérdéses, hogy tárgyalható-e gimnáziumban, a 20. század már nagyon. Kvantummechanikáról vagy relativitáselméletről hallottatok mese szinten, de hogy milyen az igazi kvantummechanika, arról maximum egy esszé szól a fizikakönyvben. Irodalomból bármilyen drámaelemzésről, vagy egy tegnap publikált versről is lehet beszélni, vagy lehet nyugodtan beszélni történelemből az arab tavaszról is.

A matematika szinte minden ágához rengeteg előzmény kell. Ahhoz, hogy valaki jó legyen algebrából, rengeteg egyenletmegoldási módszert, rutint kell felhalmoznia évek alatt. Ahhoz, hogy valaki jó legyen geometriából, rengeteg tételt kell ismernie, megtanulnia előtte, amire építkezve majd el tud jutni egy magasabb szintre. A kombinatorika meg a valószínűségszámítás az, ahol alig kell előzmény. Három-öt óra alapozással lehet számolni mindenféle variációkat meg permutációkat, kombinációkat, illetve valószínűségeket. Ott egy-két hét alapozás is elég, és a diák már tud olyan nehézségű példákkal foglalkozni például a kombinatorikában, mint a geometriában három-öt év után.


A kötelező tananyagon kívül mi az, amiről egy illyéses diáknak hallania kell?


Pont ma fakadtam ki a 10.b-seknél, hogy kaptok heti 32-33 órát, nagyon sokatok tanul otthon újabb tizen-, huszon-, harminc akárhány órát, van egy 40- 60 órás munkahetetek, de az ember mégis azt éli meg tanárként, hogy rengeteg -főleg- határterület még így sem fér bele. Gondolkodási módszerekről, bizonyítási módszerekről, világmegközelítési lehetőségekről egyik tantárgyban sincs lehetőség beszélni, mert az ember rohan, ugyanis azokat a nyavalyás érettségi követelményeket le kell adni, hogy tudjatok emelt szinten, középszinten érettségizni. Neki szeretnétek vágni egy jó egyetemnek, és ahhoz valahogy be kell kerülni, ahhoz pontszámok kellenek, az érettségi vizsgakövetelmény tételeit nekünk pontosan le kell adni az órákon. De százszor izgalmasabb dolog az például, hogy néhány százezer évvel ezelőtt a neandervölgyi ember meg a homo erectus egyszerre volt jelen a földön. Ezt rengeteg történész, rengeteg őskorkutató két különböző fajnak tartja. Egy faj, két faj, párhuzamosan léteztek, hogy történt, keveredhettek, nem keveredhettek, miért maradt győztes a homo erectus a neandervölgyivel szemben…? Ilyen kérdések említés szintjén sem merülnek fel egy gimnáziumban, és hol máshol kellene ilyenekről beszélni, mint a világra nagyon nyitott, nagyon fogékony, nagyon vitaképes, nagyon kritikus aggyal és ésszel megáldott ilyen korosztályú fiatalok körében? Tehát rengeteg határterület, rengeteg nagy kérdés, ami az univerzum szempontjából, az élet szempontjából, a Föld szempontjából, bármilyen szempontból nagy kérdés, az nem fér bele. Van az akadémiai tantárgyi tudás, ami olyan szinten szétfeszíti a heti 32 órát plusz az otthoni tanulmányokat, hogy sokkal, sokkal hosszabb ideig kellene iskolába járni, sokkal több időt kellene szánni vitákra, megismerési módszerekre, bizonyítási módszerekre, eleve beszélgetésekre. Ez mind nagyon hiányzik.


Hogy ezekről a kérdésekről halljanak a diákok, azt tantárgyi keretek között kellene megvalósítani, vagy inkább otthonra kellene hagyni?


Én mindig magammal harcolok, amikor beszélgetek ilyenekről a diákokkal, de mindig mondom, hogy figyeljék az órát, és szóljanak rám, ha 10 percnél tovább beszélnék erről meg arról a nagyon nem tananyagba vágó, nem számonkérhető kérdésről. Talán tisztelnek annyira, hogy nem szólnak. Néha azzal nyugtatom magam, hogy azért nem, mert tényleg érdekli őket egyik-másik téma, még ha nem is mindegyik. Sokkal tovább kellene tartania az iskolának, mint ameddig tart.


Mármint években tovább, vagy egy napban tovább?


Években. Az oktatási rendszerben szinte kivétel nélkül benne vagytok 6-tól 23 éves korotokig, ti nagyjából 35-40%-ban szereztek diplomát egy évjáratban. Amikor én jártam, az nagyon régen volt, de mégis, akkor egy évjáratnak a 3-5%-a szerzett diplomát, de egy hatalmas tömeg, mondjuk, magyar méretekben számolva egy milliós populáció 16-18 éves korában abbahagyta a tanulást, és abból az évjáratból 3-5% ment tovább a felsőoktatásba. Most, ha átlagolunk, jó pár évvel hosszabb ideig jártok, mint amennyi ideig jártak 15-30-45-60 évvel ezelőtt. Hússzor több a tudásmennyiség is, amit meg kellene tanulni. Amikor én voltam gimis, azt mondták, hogy az emberiség tudása 20 évenként megduplázódik. Két-három évre teszik ezt ma. Iszonyatosan felgyorsult minden, nem lehet legyőzni, de ennek ellenére én annál jobb módszert, annál humánusabb, a másikat megismerő, a másik véleményét tisztelő, végiggondolni tudó, elemző, elemezni tudó, abban a hibát megtalálni tudó módszert nemigen tudok jobbat elképzelni, mint ezt a kifejtős, beszélgetős, vitatkozós módszert, csak irgalmatlan nagy az időnyomás.


Úgy hallottuk, hogy kedveli az irodalmat és az operát, említette is az előbb, hogy szívesen olvas verseket. Mi vezette eme művészeti ágak felé?


Ne legyen senkinek bántó, de azt gondolom, hogy minden normális ember szereti ezeket. Annyira komplex a világ, hogy mindegy, ki milyen szakos tanár, ha már tanári pályáról beszélünk, zene (nem csak opera) nélkül, irodalom nélkül, képzőművészet nélkül, építészet nélkül, filmművészet nélkül nem hiszem, hogy lehetne érteni a világot. Az életkorral az ember ezeket megérzi. Hadd mondjak egy példát! Fiatal, gimis kora környékén mindenkit megérint elsősorban a szimfonikus zene: Beethoven vagy egy Mozart-szimfónia vagy egy Csajkovszkij-zongoraverseny, esetleg Mendelssohn E-moll hegedűversenye vagy Dvorák Új világ szimfóniája. Ezek nagyon nagy zenék, de az ember ilyenkor még csak érzi, hogy ami legalább ilyen mély, de talán még nehéz, talán még idegen, az is el fog majd jönni. Az operavilág ilyen szerintem, de egy fokkal még nehezebb. Azt tudtam, hogy 50-55 éves korom környékén leszek annyira érett, hogy elkezdjem olyan mélységében szeretni, élvezni az operát, mint amilyen mélységében 16 éves korom óta szeretem a szimfonikus zenét, tehát ezek úgy eljönnek. Hadd mondjak egy sokkal földhöz ragadtabb példát! Az ember gimis korában szerintem szereti József Attilát. De aztán szereti Pilinszkyt - sok mindenkit szeret. De az ember azt is tudja, hogy ha nem is fogta meg a gimis korában Ady, vissza fog jönni. És fogja annyira szeretni - lehet, hogy 40 éves kora környékétől- Adyt, mint amennyire József Attilát. De még azt is tudja, mondjuk, 40 éves kora környékén, mikor Ady visszajött, hogy vissza fog jönni Arany János is, de talán még Petőfi is, akit az ember fiatalon a háta közepére kíván. Én gimis koromban unalmasabb verseket, mint Petőfié, nem tudtam elképzelni, kínszenvedés volt. De azt azért elkezdtem érezni, tudni, hogy vissza fog jönni. Érettség, élettapasztalat kell hozzá. De ugyanakkor szerintem minden műfajnak megvan a maga Beethovene meg Wagnere. Ilyen például a Pink Floyd vagy akár a Crime Crimson is.


Az eljövendőre vannak tervei akár zenével, irodalommal vagy új tevékenységek felfedezésével, akár régi célok megvalósításával kapcsolatban?


Tanítok az ELTE-n is olyasmit, hogyan kell iskolát csinálni. Hogyan kell az oktatást megszervezni, hogyan kell hosszútávra tervezni a közoktatásban. Ezeket az óráimat megtartom. Egy fokkal talán sikerül majd még jobban csinálnom így, hogy már nem leszek igazgató, mert rengeteg energiám döntő mértékben erre a munkámra ment el. És - ne legyen nagyképű dolog - de van körülbelül három olyan gondolatom, amit hosszú évek óta nincs időm végiggondolni. Még hiszek benne, de még nem volt időm végiggondolni, hogy jól gondolom-e. Nagyon reménykedem benne, hogy három nagyon izgalmas témakör. Aztán lehet, hogy kiderül mind a háromról vagy háromból kettőről, hogy csak úgy hittem…


De ennek ki kell derülnie gondolkodás útján.


Ennek ki kell derülnie. De ehhez nekem kell egy-két év, meg rengeteget kell tanulnom hozzá, hogy jól sejtem-e, hogy igaz valami a társadalmi folyamatokban is, ami igaz a fizikában. De ahhoz nekem rengeteget kell újra tanulnom előtte fizikát meg filozófiát, hogy egyáltalán el tudjam dönteni, hogy érdemes-e rajta mélyebben gondolkodni, van-e benne bármilyen fantázia. Meg igazából szeretném végigvinni a jelenlegi osztályomat, de az csak egy-két óra hetenként, tehát az össze sem mérhető egy igazgatói munkaterheléssel. Pár ilyen dolog megmarad…


Szóval fog még tanítani továbbra is az Illyésben egy kicsit?


Heti három-négy órát. Igen.


Említette, hogy mennyi mindenről nem hallunk, és mennyi minden kérdést kellene még megvitatni… Szeretnénk kérni egy könyvlistát útravalóul! :)


Ezek általában nem egy könyvben vannak. Ezeket össze kell szedni öt-tíz helyről. Mondjuk, olvasol Hararitól (Yuval Noah Harari, történész - a szerk.) mindenféle érdekes történelmi fejtegetést, de a legutolsó könyveiben ez nincsen benne. Viszont ír olyasmiről, amivel utána találkozol Kiss János filozófusnál egy fejtegetésben. Ezeket te rakod össze, nem egy könyvben vannak leírva, hanem gondolatokat gyűjtesz itt, ott, amott, és ha a három-négy gondolat nagyon támadja vagy erősíti egymást, azokat érdemes még tovább gondolni. Ezekről lenne nagyon jó az ilyen korú fiatalokkal, mint ti, vitatkozni meg beszélgetni. Találkozott-e már vele, gondolt-e már rá, mit gondol róla. Ezek nagyon nehezen köthetők egy könyvhöz, ezt mindenki magának gereblyézi össze.


Ezért érzem magam kicsit elveszettnek, amikor bemegyek a könyvtárba… Vajon mit válasszak?


Most csak az irodalomra szorítkozva: én ilyen koromban, mint ti, rengeteg Ottlikot és rengeteg Marquezt olvastam, de közel sem annyit, amennyit szerettem volna, tehát ezeket pótolnom kell. Irgalmatlan restanciám van mind Nádasban, mind Esterházyban, de ezek lehet, hogy számotokra kicsit még későbbi olvasmányok. Nekem az első Nádas-, meg az első Esterházy-könyvet legyűrni tényleg legyűrés volt. Tudtam, hogy át kell esnem valami holtponton ahhoz, hogy elkezdjem élvezni. Azért irigy vagyok mind a kettőjükre, mert azt írnak le, amit akarnak, bármit meg tudnak csinálni a nyelvvel. Az ember nem érti, hogy lehet ilyen pontosan megfogalmazni valamit egy mondaton belül. Milyen pimasz módon felháborító, hogy én miért nem tudok ilyen pontosan fogalmazni, hogy ennyire egyértelmű, ennyire megfogható, ennyire tapintható legyen... Ezek fantasztikus képességek!


És végezetül: ha egy mondatot kellene mondania az utódjának, mi lenne az?


Ez nagyon nehéz. Nem tudok mondani, csak olyasmit, amit nagyon komolyan gondolok, mégis tarthatjátok picit közhelyesnek…, de ettől még igaz. Valami olyasmit mondanék talán, hogy egyrészt végig bízzon, higgyen önmagában. Tehát legyen önbizalma, legyen hite, gondolja és érezze és tudja azt, hogy képes rengeteg mindent végigcsinálni. Másrészt meg hogy legalább ugyanannyira bízzon ebben a közösségben, mert én itt vagyok 41 éve, és nagyon-nagyon kevés helyen láttam ilyen közösséget, amelyben ennyire lehetne bízni, amelyikre ennyire lehetne építeni. És most itt ne csak a tanárokra gondoljatok, ebben ti is benne vagytok, diákközösség, szülői közösség, amiben nagyon lehet bízni. Hogy ha a kettő párosul, hogy valaki hisz önmagában, elhiszi, hogy meg tudja csinálni, vannak tervei, van stratégiája, van valamiféle víziója, jövőképe, és élvezi a közösségnek ezt a nagyon komoly támogató hatását, meg erejét, akkor a kettő csuda dolgokra is képessé teheti! És aki folytatni fogja, abban mind a két komponens megvan, és nagyon-nagyon remélem, hogy újabb legalább 40 jó éve lesz még az Illyésnek, de aztán legyen még sokkal több.


Nagyon köszönjük a beszélgetést, jó egészséget kívánunk, és azt, hogy legyen módja teljesíteni a terveit!

Carousel imageCarousel imageCarousel imageCarousel imageCarousel imageCarousel imageCarousel image

Iskolánk itt található: